Második rész: 2009 szeptember 25, délután, Celle-Hanover Németország

kéne...

Első próbálkozásunk kudarca után folytatjuk utunkat, s további autókereskedések felé vesszük az irányt, versenyt futva a német rendőrség pénteki ügyintézési nyitvatartásával.

Sietve távozunk Hammból, mert már tíz óra, és délig van reális esély arra, hogy potenciális gépkocsinkhoz rendszámot szerezzünk a rendőrségen. Van nálunk egy stóc papíros, rajtuk az interneten fellelt bíztató terepjárókkal. A déli határidőre tekintettel kiszórjuk azokat, melyek messze vannak, így két másik Pajero maradt 300 km-es körzeten belül a listán. Telefonálunk, még mindkettő megvan! A közelebbi a Hanover melletti Celle nevű városkában található, 220 km-re tőlünk. Felhívjuk a kereskedőt, és jelezzünk, ha összejönne a bolt, azonnal kellene rá rendszám is, mert még ma vinnénk árkon-bokron túl, keletre. A válasz sajnos lehangoló: pénteken a helyi Polizei ilyenkor már zárva tart, ámde a járgány hibátlan. Most már mindegy, ha ennyit utaztunk, nekivágunk és szép sorban végignézzük a kínálatot.

A változatosság kedvéért egy ukrán autónepper fogad bennünket a méltán híres Ural Auto nevű telepen. Igor meglehetősen szigorú, és úgy fest, csak nyűgnek tekint bennünket. Igen fontos dolga van ugyanis: egy nyerges vontatóra próbálja portékáit a legkülönbözőbb módokon és sorrendben nagy sürgősen felhelyezni, két honfitársa segítségével. Hiába, hamar munka sose’ jó – rövid mérlegelés után más sorrend mellett döntenek, s a művelet kezdődik elölről. Mi meg, mint a piaci legyek, csak zizegünk ott… Mikor épp a piros transporter, zöld transporter, kék audi kombináció van soron, úgy tűnik, mégis szakít ránk némi időt. „Schlehte Srtasse” kérésünket láthatólag nem veszi komolyan, és az engedélyezett kör is igen rövid, de számunkra épp elég ahhoz, hogy tudjuk, ez bizony príma jármű! Kicsit lelakott, de gurul. Klíma is van, ami jó, hisz Afrikában sok a cecelégy, ugyeh’. Van diffizár is, ami jó, mert nekünk sem kell kimenni a legyek közé kocsit tolni, ha netán megakad az autó. Ráadásul minden működni látszik! Érezzük, hogy ez a kocsi volna jó, de hát rendszámot már nem bírunk rá szerezni, és még meg kell néznünk egy telepet. Hatodik érzékünk sugallatára azért a város határában még felhívjuk az újabb kereskedőt, aki biztosít bennünket az autó remek állapotáról, és arra bíztat, hogy a kocsi hirdetésben feltüntetett apróbb hibájára fittyet hányva máris szaladjunk megtekinteni! Némi unszolás eredményeképpen azonban a kis hibáról hamar kiderül: a hűtővíz ismeretlen helyre távozott a motorból. A kocsikhoz ugyan továbbra sem értünk, de valahol mélyen mégis azt érezzük, hogy míg a rendszámkérdés áthidalható, a hűtőrendszer hiánya bajosan…

Eldőlni látszik tehát, hogy Igor portékája az egyetlen helyes út számunkra: elviselhető ár, ígéretes minőség. Egy internetkávézóban igyekszünk kitalálni, hogyan tudnánk hétköznap visszajönni, úgy, hogy az akármilyen rendszámhivatalt és Igort is nyitva érjük. Sajnos a fapadosok aranyáron repülnek, s szinte lehetetlen őket összehangolni a reptéri transzferekkel és a helyi buszjáratokkal. Még egyszer nem szívesen tennénk meg az utat kocsival, főleg úgy, hogy ukrán partnerünk nemigen mutatott együttműködési hajlandóságot, s így kérdéses, hogyan tudnánk valamiféle biztosítékot venni arra nézve, hogy a jószágot nem adja el bizonytalan idejű érkezésünkig. Összeszedjük tehát bátorságunkat, visszamegyünk az Ural Auto Centerbe, s még egyszer utoljára megszólítjuk újsütetű barátunkat. Próbáljuk értésére adni, hogy a kocsit a biztos ami biztos alapon nálunk lévő, húsz éve lejárt algír diplomatarendszámmal ki bírjuk ugyan csempészni az országból, de az ő proaktív segítsége nélkül odahaza nem bírjuk üzembe állítani.

Már-már minden veszni látszik, mikor Igort végre eléri a szó, s végre megérteni látszik szívünk fájdalmát. Arany rolexes keze már keresi is az arany Vertu telefont: s a vonal mási végén Szerjózsa jelentkezik… Folytatás hamarosan...