Harmadik rész 2009 szeptember 25 Hanover-Celle-Budapest

Rendszámbolt

Egy pillanatra úgy tűnt, hiába találtuk meg álmaink autóját, péntek kora délután a hanoveri rendőrség bezár, s kiviteli rendszám nélkül utunk eredménytelenül zárul. Ám ekkor Igor kollégája, Szerjózsa megtalálja a megoldást: menjünk el a törökökhöz, ők ötig nyitva vannak! Naná, hát, persze! Hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe! A törökök! – Elnézést, kikhez menjünk?

Szerjózsa útmutatását tolmácsolva Igor arra bíztat minket, hogy mégiscsak vágjunk neki a negyven kilométerre fekvő Hanovernek, mert ha a rendőrség be is zár kettőkor, a törököknél kapunk rendszámot. Egy rövid idő után egyértelművé válik, valóban nincs egyéb információ: a hanoveri törökök… Negyed óra elteltével megvan a cím, újabb negyed óra múlva elérjük, hogy le is írja nekünk. Cirill betűkhöz szokott keze meg-meg akad a papíron, de végül sikerül. Csöpög az infó: a törököket úgy találjuk meg, hogy bemegyünk egy telepre, ahol sok az autó és látunk egy tabellát rendszámmal sárgán (vagy valami ilyesmi); na ott vannak a törökök! Tehát vagy odaérünk a rendőrségre bő másfél óra alatt, s kultúrált légkondicionált váróteremben, precíz német sorszámhúzást követően az irodalmi németet folyékonyan beszélő intelligens ügyintézőkkel tárgyalva szerzünk rendszámot, vagy egy bizonytalan helyen fellelhető, féllegális rendszámnepper bevándorlót keresünk, aki vagy ott van, vagy nincs, vagy ad rendszámot vagy nem. Választásunk egyértelmű…

A török munkamorálnak hála nyertünk egy kis időt, de azért a helyzet elég sürgető ahhoz, hogy Szaddamot újabb gyorshajtáson érje egy villanyrendőrre szerelt automata berendezés. Sebaj, ezt is iktatjuk a flottaépítés költségeit rögzítő excel táblázatba…

Autópályára fel, autópályáról le, s a professzionális autósport mágikus kelléke, az ún. GPS segítségével hamarjában meg is leljük a kérdéses telepet, ámde a „nagy sárga rendszámügyintézésre” utaló feliratot azt nem. Az óriási placcon rengeteg poros használt autó áll, ideiglenes kerítéselemek által határolva. Az autókereskedő urak lakókocsikban, fabodegákban, konténerekben várják a maguk kis elkerített területén a kuncsaftokat. Mélyen behatolunk a bűntanyába, s óvatosan, a kocsi ajtajait zárva tartva, az ablakot szűk résnyire engedve érdeklődünk a Kennzeichen vételezési opciókról. Finoman étrésünkre adják, hogy lóduljunk elfele. Így is teszünk, ám egyik kerítésre drótozva egyszeribe megpillantjuk az aranyat érő rendszámokat, mindjárt többet is. Mint a Predator övén az emberi koponyák, úgy lógnak az értékes trófeák a drótpalánkon. Behatolunk az Ismail Auto nevet viselő parcellába, s maga a névadó gazda és mosolygós üzlettársa fogad bennünket. Rendszámkérdést feszegető kérdésünkre a világ legtermészetesebb módján kérdéssel felel: hány rendszám kellene. Hülye kérdés, hát egy előre, egy meg hátra, vazz! Csóválja a fejét, ja-ja, aber összesen mennyit kérünk, két-három négy autónyit, mert hogy nagyon szívesen adja. Mondjuk, mi még kezdők vagyunk az autócsempészésben, szóval mindösszesen egyetlen autócskányira kell. Így aztán a pult alá nyúl, s kezünkbe adja a legfölső darabot, egy kitöltetlen forgalmi engedélyt egy kötelező biztosítást igazoló (?) papír kíséretében. Adatainkat önbevallós alapon egy kockás lapra kell leírnunk, majd Ismail köszöni szépen. Honnan is jöttünk? Ungarn? Was? Oh, „madjar”! A kereskedő és mosolygós üzlettársa szívből fakadó mosollyal emlékezik meg az elévülhetetlen török-magyar barátságról, majd auf Wiedersehen. Hm, Szerjózsa tudott valamit – ez valóban gyors volt. Visszatérnénk hát Igorhoz, ami azonban nem olyan egyszerű dolog: Hanoverbe be lehet jutni, ám ki szinte lehetetlen. Mint valami csapda. Medvecsapda. Verem. Varsa. Csapóvas. Álcázott gödör! Tőr!!! Elképesztő, de így igaz: anonim rendszámot és biankó forgalmit szerezni húsz perc Németországban, ám elhagyni ezt a rohadt várost, nos, ehhez egyelőre másfél óra is kevés! Az van, hogy amikor a navigáció megtalálja a kivezető utat, az le van zárva és elterelnek minket, de nem írják ki, hogy hova. A kompjúter ekkor újratervez, keresztül vezet a városon, s végül ugyanarra a … rrrohadt feljáróra vezet, amit munkagépek torlaszolnak el. Két óra múltán ránk mosolyog a szerencse, mert a helyi akciócsoport kétautónyi készenlétise épp az orrunk előtt teper le egy tizenéves bevándorlót, s az úttorlaszt eredményező akció félidejében van időnk kérdezősködni. A csodaszép szemű tiszthelyettes hölgy útba igazít, s miután a kölyköt betuszkolják a szirénázva érkező rabomobilba, mi is elindulunk a megjelölt útvonalon. „Újratervezés”, mondja a berendezés, ám mi kitartóan követjük a rendőrnő útmutatását, s így rövid úton elhagyjuk ezt a Hanovernek nevezett kuplerájt.

Villámgyorsan visszaszáguldunk Cellébe, s leszámoljuk Igornak a vételárat. Közben valószínűleg megtalálták a létező legtökéletesebb színösszetételt a tréleren, mert elkezdik a felrakott kocsikról leszerelni a kereket, így azok további mozgatása igen nehézkessé válik. Igor kérdés nélkül zsebre vágja a pénzt, mikor újabb bosszantó kéréssel hozakodunk elő, tudni illik, ha esetleg volna kedve kitölteni a törököktől kapott biankó forgalmit, mert hát mégis csak úgy járja, hogy ő hamisít, nem mi. Nem azért, készséggel elhisszük, hogy ez a hivatalos rendszer itt, de jobb a békesség. Ezzel megint felingereljük, mivel latin betűkhöz most rettenetesen nincs idegrendszere – szól hát egy fülig olajos kollégának, hogy jöjjön és segítsen. Ezzel ő maga kint van a gondból, de mi nem, kollégája ugyanis kínai, kandzsi betűk meg nincsenek a német forgalmiban. Megrajzolja azért; mi pedig egyenesen az út túloldalán fekvő kúthoz hajtunk tankolni, olajszintet és keréknyomást mérni, és kicsit magunkban, Igor nyomasztó jelenlététől mentesen örülni vadonatúj szerzeményünknek. Tovább nem megyünk, az autó ugyanis nem indul újra. Tavalyi versenyautónkon edződött idegeinken és testünkön ez az apróság nem fog ki, simán betoljuk a szörnyet, és a közeli pizzabódéig hajtunk. A 100%-ban olasz pár által készített pizza ízletes, a kávéban megáll a kanál, a kóla fenséges: fejedelmi lakomával ünnepeljük: a Gondwana Team 2010-ben is meghódítja Afrikát! Betoljuk a kocsit és pattintunk pár ampulla Red Bullt, mert haza is kell még vezetni: 1400 km-t, két autóval, hármunknak, két nap nem alvás után.

S valóban, kicsit gyötrelmes a hazaút: két ember vezet, egy valaki alszik. Kétszer is meg kell álljunk összezuhanni, de végül minden baj nélkül megérkezünk Budapestre. Mérleget vonunk: oda-vissza összesen 65 órát töltöttünk autóban, 2800 km-t tettünk meg, 36 kávét ittunk, 13 Red Bull fogyott, 220 liter gázolajat égettünk, és egy némettel se találkoztunk. Mindenki ír egy rövid szöveges üzenetet szeretteinek, megvagyunk, megjöttünk, alszunk. Érkeznek a válaszok, a gratulációtól a részvétnyilvánításon át; Szaddam is megkapja várva várt sms-ét: „VÁSÁRLÁS, Bundespolizei Östereich, 32560.- HUF”. Ki-ki hazatér tehát, s álmaiban a Pajero rejtett hibáit és szervízelési költségeit elemzi tovább…