Első rész: 2009 szeptember 25, délelőtt, Hamm, Németország

photoshop!!!!

A Gondwana Team ismét Afrikába készül!
Bár a túra útvonala, időpontja és a csapat összetétele még egyaránt kérdéses, egy dolog biztos: a csapat 2010-ben ismét nekivág Afrikának! A veterán Gino és Szaddam a természet- és társadalomtudományokban egyaránt jártas Pifuval kiegészülve járja be Németországot, hogy beszerezze a G-Flotta első darabját...

Pirkad, mire odaérünk az észak-németországi kisvárosba, Hammba. Az autókereskedés parkolójában finom pára gyöngyözik a kocsik kasztniján, Ahmed egy óra múlva nyitja ki üzletét. Tegnap este nyolc órakor indultunk Budapestről, s annak ellenére frissnek érezzük magunkat, hogy az út a vártnál picit stresszesebb volt.

Kezdődött ott, hogy Gino újdonsült csivava-tulajdonosként az elmúlt két éjszakát az eb csitításával és ürülékének felmosásával töltötte, így aztán kerekperec bojkottált mindenfajta együttműködést, és keresztbe feküdt a hátsó ülésen… Folytatódott úgy, hogy az osztrák határt épp csak átlépve Szaddam máris 160 %-os sebességtúllépést produkált; az autópályarendőrség VW Sharan típusú elfogókisbusza azonban csak azután szorította le autónkat, hogy Szaddam pár perc mérlegelés után végül megadta erre az esélyt. A rendőrhölgy gyorsan hozta a tarifatáblázatot: a gyorshajtás 290 €, a belső sávban hajtás 50 €, s Gino papírjainak teljes hiánya további 35 €-t kóstál, amit azonban a hölgy valami oknál fogva (sajnos a miérteket és a hogyanokat külföldi nyelven magyarázta el…) akciósan 120 € értékben számlázott ki. Mivel Pifu és Gino szűnni nem akaró vihogása ellenére sem vittek be bennünket drogtesztre, és utóbbinak ékes németséggel ejtett „Oh, c’mon Fräulein!” szavai sem mérsékelték a tarifát, fizetésre került sor. Öröm az örömben, hogy mindezt bankkártyával volt alkalmunk leróni, mivel a sógoroknál ez is szériatartozék. Eme kis incidenst leszámítva az út sima volt, bár alkalmi kölcsön-autónk képtelen volt átlépni a 180 km/h-s álomhatárt, ami ugye, Németországban bosszantó tud lenni.

Egy pótkávé elfogyasztása után visszatérünk a lassan talán kinyitó kereskedésbe, a neten kinézett elsőszámú jelölt ott csillog a napfényben! Hihetetlen, kihagyhatatlan ajánlat volt, és most ott állunk a fényképről már jól ismert és sokat nézegetett jármű előtt. Hát, mi sokat nézegettük, de a kocsi meg sokat látott! Valószínűleg túl sokat. Ahmed még mindig sehol, de mivel kerítés nincs, óvatosan megközelítjük az objektumot. Sajnos, ahogyan fogy a távolság, úgy fogy a lelkesedésünk: bizony előtűnnek a festék alól a ribanc ráncai! Egy méterről már jól látszik, hogy az autó – elnézést… – egy rakás szar. Ezt egyszerűen nem akarjuk elhinni! Ahmed telefonon többször is biztosított bennünket arról, hogy a gép teljesen hibátlan. Ám Ahmedet a Teremtő minden bizonnyal meg fogja büntetni, hiába jött el egészen Németországig. Ahmed ugyanis hazug kutya. Az egy dolog, hogy az autó itt-ott behorpadt, a lökhárító likait takargató fekete Power Tape darabok sem zavarnak senkit a sivatagban. Az viszont már jobban fáj, hogy az alváz vasain a kerék mellett öklömnyi lyuk tátong. Mondjuk legalább szimmetrikusan, mindkét oldalon. Az még jobban zavar bennünket, hogy a kocsi hámlik, szép nagy darabokban jön le a lakkréteg a kocsiról. Közben megérkezik Ahmed, és ünnepélyesen átnyújtja a kulcsokat, így a mustrát belül folytatjuk. Amint beülünk, eltörik a bőrülés, mármint a bőr reccsen és törik, talán testápoló kéne neki. E csekély apróságról hamar eltereli figyelmünket a kocsiban tomboló bűz és az innen-onnan szemmel láthatóan hiányzó alkatrészek. A klímáról tudtuk, hogy nem működik, ám azt nem mondta Ahmed, hogy azért, mert nincs benne. Ezek után kevés reménnyel, inkább csak a tisztesség kedvéért futunk neki a próbakörnek. „Schlehte Strasse, bitte schön!”, adja ki a parancsot Ahmednek Pifu, jelezvén, hogy a terepjárót mégse a híresen „rossz” német utakon akarjuk kipróbálni. Ahmed egy, a telepétől kétszáz méterre fekvő földútra vezet bennünket. Na jó, a Thököly út az persze, hogy durvább, mert ezen a mezőgazdasági földúton reggelente végigmegy egy úthenger; mindegy, a por legalább megvolt, ezzel az illúzió is. A földúton jobbra és balra is teszünk köröket, miközben tudományosan hallgatózunk, hátha valami nyöszörgésre, zörgésre leszünk figyelmesek. Nos, zaj semmi, még motorzaj sincs, mert hogy leáll a motor. Ciki. Persze Ahmed csak a vállát rángatja, „…alte Auto…” Ismét elindul a kocsi, berakjuk négykerék meghajtásba, bekapcsoljuk a felezőt. A differenciálzárat is kipróbálnánk, de kiderül, hogy az biztosan nem rossz, mert hogy ilyesmi nincs ebben. Elég kár, hiszen elvileg szériatartozék… Így tehát ez a bőrüléses, kétzónás klímával nem rendelkező tekerős ablakú modell, mely konfiguráció sosem volt a Mitsubishi palettáján, nem kell nekünk. Aztán mi sem kellünk az eladónak, mivel az ötszázméteres próbaút végén elszáll a szervó is, alig tudjuk visszavezetni a járművet. Erre persze már Ahmed is pipa, valószínű, hogy ezzel a döggel őt is átverték... Sietve távozunk tehát, hisz ha minden jól megy, találhatunk még megfelelő autót, s az adminisztrációt is el tudjuk intézni, ha a hivatali ügyintézési idő valóban délután két óráig... Folyt köv...