2010. január 31., Bamako Mali - A Mali főváros négy csövessel gazdagodott személyünkben

Hiába hétszemélyes a Pajero, két ember nagyon kényelmetlenül fekszik benne; Szaddam és Gino elgémberedve ébred a hajnali hőhullámra. A Toyotában István kényelmesebben szorong, mivel Anh Vu a természet gyermekeként ezúttal is a csillagok alatt töltötte álmát. Még csak reggel hét, de már elviselhetetlen a meleg, így összekapjuk magunkat, s beindítjuk a légkondit. Azaz beindítanánk, de sok-sok ezer kilométer sikeres megtétele után most mondják be kocsik az unalmast, ráadásul egyszerre. A Mitsubishi úgy visít, mintha lábát fűrészelnék. Eddig is érdekes látványt nyújtott a bamakói főtéren kempelő négy fehérember, de a nyüszítő alkatrész most odacsődíti a korán kelőket, s leállítja az egyre élénkülő reggeli forgalmat. A Toyota legalább csak az első néhány gázfröccsig nyikorog, aztán elcsendesül. Viszont ellenben egyik kocsi sem hűt, ez a jármű belsejében tartózkodás komfortját erősen csökkenti.

 

Oké, akkor irány a Western Union – a család tegnap elküldte a vésztartalékot, ha igaz. Elindulunk, s felkeressük a GPS által kidobott irodát, melynek egy Shell kút ad otthont. A pénztár tízkor nyit, addig is, két télikabátért és a Pajero sose is működött CB rádiójáért lemosatjuk a két kocsit, s várunk. Szaddam előkotor egy polírozó szettet, melyet maghatározhatatlan indokból hozott magával, s unalmunkban nekiállunk vaxolni. Közben kiderül,  a Western Union nem nyit ki tízkor, s nem nyit ki később sem, mivel a környéket érintő giga útfelbontás hatására, mely gyakorlatilag járhatatlanná tette a környéket, a cég bezárta az irodát. Mindegy, most már kiganajozzuk a kocsikat.

Tizenegy óra körül még mindig vakargatjuk az autóról a rászáradt Nyieng-csüeng márkájú autófényt, bár már több mint negyven fok van. A kút alkalmazottjai elképedve nézik az árnyékból, ahogy a három nyugati s a keleti (bölcs) a dögmelegben verejtékezve puceválja kocsiját. Mikor Gino rázendít az Isaura főcímdalára, egyikük megjegyzi, kezdjük érezni a ritmust! Jutalmul ők is beszállnak, így a tíz főre nőtt vaxoló csapat hamar végez.

 

Ha már fényes a kasztni, Szaddam újabb meglepetést okoz a csapattársainak és mikor valamelyik autó mélyén alvó zsákból előkerülnek az ezüst és a krómszínű festék spray-k. Gyanakodva nézi mindenki mire készül ezekkel, mígnem kiderül, hogy a felnik, egyéb út során megkopott alkatrészek sufnituningolásával óhajtja a délutánt tölteni. A benzinkutat elhagyjuk, mert nem akarunk a vendégszeretettükkel visszaélni, de nem megyünk messze. Az egy sarokra lévő árnyas kerítés tövét választjuk alkalmi autófényező műhelynek.

Öt perc sem telik bele és kiderül hogy a kerítés túloldala, maga a kerítés, sőt még a hozzá tartozó árnyék is az amerikaiegyesültállamok tulajdona. Bár a Pimp My Ride amerikai műsor, valahogy ezt a bamakói elfajzását nem nézik jó szemmel, és ránk küldik a katonákat azzal a küldetéssel, hogy takarítsanak ki minket az övezetből. Mivel első hullámban a helyi haderő katonái érkeznek, akik inkább csodálattal tekintenek szakértő mozdulatainkra, könnyű kialkudni egy sarokig tolatást, ahová a mindentlátó USA kamerák nem néznek.

Alakul a kocsi, fénylenek már a kimaszkolt kerekek, tükörhátlapok, lassan megújul a gép, ekkor azonban egy második hullám érkezik, mely tagjai bár arcra lehetnének a mali hadsereg katonái, de sajnos nem azok, és egy kedves getthefuckoutofhere vezényszóval távozásra bírnak bennünket, így aztán a száradó festékkel a kocsin vetjük be magunk a bamakói forgalomba.

 

Szépen csillog az autónk, de pénzünk viszont továbbra sincs, s a helyzeten lényegesen a várt küldemény sem javítana. Nincs mit tenni, megpróbáljuk eladni az egyik autót. A B2B résztvevőjeként tavaly láttuk, hogy Bamakóban virágzik az autó (fekete)piac, így a hírhedt Salam Hotel***** irányába kormányozzuk járműveinket. A feltóduló emlékek hatására felemás érzésekkel hajtunk be a hotel parkolója.  Mint az blogunk olvasói számára ismeretes, egy éve lenyúlták a szállás címén átutalt pénzünket, s tiltakozásunk alátámasztására az előcsarnokban felállított sátrunkkal egyetemben penderítettek ki bennünket a szövetségre lépő rendőrök és biztonsági őrök a hotelből. Fájó emlékek ide vagy oda, virágzott a biznisz; bár a Budapest-Bamako Rally idén elmaradt, s néhány vállalkozó szellemű honfitárs is csak a napok múlva várható, abban bízunk, hogy sikerül felkeltenünk a nepperek érdeklődését.

 

István, ki közel tízezer kilométeren keresztül remegett, hogy használassa végre a kék-piros mágneses megkülönböztető jelzését, ma végre megkapja a csapatengedélyt, s villogva-szirénázva rója a köröket a hotel parkolójában! Az amerikai tengerészgyalogos sem lehet boldogabb, midőn végre engedélyt kapott a tömegmészárlásra… In medias res nyitunk tehát, s az eredmény nem is marad el. Pillanatokon belül kivonul a szálloda biztonsági szolgálata, s az akció miértje felől érdeklődik; az esemény szokatlan mivoltára tekintettel teszi mindezt meglehetősen óvatosan.

 

Kicsit kaotikus a helyzet: Szaddam, kiben a tavalyi megaláztatás mély sebeket égetett, szenegáli formáját idézve hánytorgatja a múltat, István villogva vigyorog, Anh Vu már félig megállapodott az őrrel, a taxissal, a biztonsági főnökkel s a ghánai nagykövet sofőrjével, Gino pedig felpattintja utolsó búzasörét. A pezsgő folklór felpezsdíti a Rally elmaradása folytán pangó gazdasági életet, s viszonylag rövid időn belül találunk érdeklődőket, kiknek kocsira fáj a foga. Bár a túra törlése távol tartotta a vidéki neppereket, s fővárosiak sem számítottak eladó autóra, a vámosok sajnos résen vannak. Hamar kiderül, vámot is, adót is fizetnünk kell(ene), s öreg autó(k)ról lévén szó, nem is keveset. Egy túlbuzgó tiszt jogszabály értelmezése szerint már a tárgyalások megkezdése is vámköteles, ám Anh Vu hamar összezavarja néhány, rovott múltjából eredő bűvésztrükkel. Komoly érdeklődő is akad, mégpedig maga a szálló igazagtója, kiről az utcai árusok is tudni vélik, hogy a rallyt övező autóbiznisz egyik legnagyobb haszonélvezője.

 

A vámosok s az utóbb felbukkanó rendőrök fellépésétől, magunkat kényelmetlenül érezvén e helyütt tartózkodnánk az üzlet részleteinek feltárásától; legyen elég annyi, hogy az igazgató unokaöccse mindkét autót megveszi. Az ár erősen mérsékelt, a kocsik önköltsége alatt marad, de az üzletnek végül mindenki örül. Az igazgató és ifjú rokona örül, hogy az elmaradó dömping ellenére remek kocsikhoz juthat, mi meg örülünk, hogy jelentősebb összeghez jutva napok óta először vizet tudunk vásárolni. Mi elfelejtettünk említést tenni a pár nap múlva érkező közel egy tucat autóról, ők meg a vételárral maradnak adósak… Mivel pénz egyenlőre nincs, csak ígéret, előleg gyanánt kialkuszunk magunknak két szobát az ötcsillagos luxushotelben. Bár ha figyelembe vesszük, a szálló csekély számú vendégét , ez nem is olyan nagy haditett.

 

Ha igaz, holnapra pénzt is látunk végre. Addig is a birtokba vesszük a Salam, két exkluzív, kiterjedt építési területre néző szobáját, lefürgyünk, s Anh Vu zacskós spagettijének elfogyasztását követően az üzlet mielőbbi, a többi eladó autó befutását megelőző realizálásában reménykedve hajtjuk álomra a fejünket.