2010. január 28., Rosso – Dakar 350 km - Szenegál – nem menő!

Reggel nyolc órakor alkalmi túravezetőnk tülkölve ébreszt minket - a komp fél nyolckor indul, s a néhány férőhelyre irgalmatlan tömegek ácsingóznak. Rohanunk hát, mint rendesen, s húsz perc alatt a határhoz is érünk. Nyílván lekéssük kompot, de semmi gond, alkalmi idegenvezetőnk égre emelt szemmel tesz szent ígéretet, hogy ha a hátán is, de át fogunk jutni. Mint később kiderül, könnyen esküdözik, a komp kicsi, de félóránként jár. Ezzel együtt nem baj, hogy velünk van, mert a vámügyintézés elég bonyolult és az adminisztráció alkalmazottjai olyan helyeken keresendőek, ahol fehér ember nem keresné. Példának okáért az útlevélellenőrzés egy két épület közötti ablakban történik, de olyan szűk a hely, hogy csak lapjával fér oda az utazni vágyó. A két ház közötti résben sorban állnak az illatozó kamionosok, így Szaddam nem hezitál, emberünk mancsába tolja az útleveleket, és kérdés nélkül belöki maga helyett lukba. Fekete barátunk ügyesen kezeli az ügyet, figyelni kell a kezét, folyamatosan fejben számolunk, hogy megjegyezzük kinek, milyen címen, hány ougiya kenőpénzt ad át, hogy a végén, az elszámolásnál számon lehessen kérni. Szaddam folyamatosan a srác mögött lohol, aki hol kompjegyet vetet, hol belső Afrika emberevő falvaiban is érvényes biztosítást köt az autókra.

 

A kocsikon közben emberek hada lóg, miután a helyi csibészek kifigyelik, hogy labda van nálunk, elszabadul a pokol! Anh Vu vészmegoldásként leáll focizni a helyiekkel, s meccs izgalma kicsit eltereli a kéregetők figyelmét. A második kompra – közvetlenül a nagyon fontos emberek sarkában – már felférünk, s áthajózunk a Szenegálon. Jótevőnk, jön velünk, rá nem vonatkoznak a határok, úgy jár kel a két ország között, mint mi a párkányi hídon (tisztelet a kivételnek).

 

Úgy sejtjük, az ügymenet felén túl vagyunk. Sajnos tévedünk odaát vár minket Szenegál, ha nem sütöttük volna el, mondhatnánk: Na! Itt kezdődik Afrika!!!

 

De mivel ez már mondtuk a Mauritán határnál, így az kell mondjuk, itt a szivatás kezdődik. Már emberünk keze is rövidebbre ér mint odaát, bár a procedúrát jól ismeri, ami segítség, és igyekszik megdolgozni a pénzéért is, de hát ez ugye Szenegál.

Röviden: a kedves szenegáli határőrség, miután a pecsétekért egyszer akkor kell fizetni mikor a tintába mártják, utána amikor a papírra, szóval megy a lehúzás, még hat órán át szórakoztat minket, egyik bódéba be, másikból ki. Nem csak minket szívatnak, hanem egyenlően mindenkit, Afrika népe ugyanolyan tanácstalan, bamba fejjel várja a valamit a berácsozott, szemétdombra néző, elfüggönyözött ablak előtt, mint mi.

Az egész hely bűzlik, aminek nyílván egyik kiváltó oka az, hogy egy szemétdomra épült. Várakozás. Ilyen bódé, olyan bódé, várakozás. A tűrőképességünk határát feszegető mocsok és bűz közepette a helyiek láthatólag nyugodtan, türelmesen várják sorsuk jobbra fordulását: vitatkoznak, veszekednek, kártyáznak; a gyerekek a porban lelt csontokat rágcsálják (!) vagy a kutyákat kergetik angyali mosollyal az arcukon. Míg Szaddam a korlátlan hatalmának tudatában arrogáns határőrparancsnokkal hadakozik, István lassan elveszíti a türelmét az önjelölt kocsimosók és kéregetők gyűrűjében, mialatt Gino fontos információkat szerez újdonsült gamba barátaitól, kikkel a porban moralizál az északír válságot illetően. A gambiai sofőrök tudni vélik, hogy mauritániában léteznek bizonytalan körzetek, mely területeken valóban nem árt az óvatosság. A mauritán – mali zöldhatáron kifejezetten ellenjavallt például, hogy az óvatlan utazó megálljon az arcukat kendővel eltakaró, műszaki problémákkal küszködő alakoknak. (Hm. Mi Marseille óta követjük ezt a protokollt.) Másfelől: Szenegál déli részén lövik egymást, oda lehetőleg nem menjünk. Oké, így lesz. Ellenben Gambia kiváló úticél, gyönyörű a vidék, kedvesek az emberek, és zavartalan béke honol. Okvetlen meglátogatjuk hát, egyetlen ellenérv, hogy ott is valószínűleg szenegáliak vannak a határ legalább egyik oldalán.

 

Gino zavartalanul diskurálhat tovább a délszláv konfliktusról, mivel Szaddam jottányit sem haladt előre a parancsnokkal folytatott vitájában: a határ ura kevély, elutasító, kötekedő, és egyáltalán, papírjainkat két provokatív megjegyzés közepette bevágja egy sarokba és két órára felfüggeszti az ügyintézést. Ha már így tett, megteszi a többi 347 (nem vicc: két komphajónyi) helyivel is, és elmegy ebédelni. Nahát. A szívélyes Marokkóban és az angyali Mauritániában nem ehhez szoktunk, de megkockáztathatjuk, ez még az ukrán és grúz hatóság eljárását is übereli.

 

Hat óra… Hat óra, a porban, szarban, egy döglött kecskelábaktól besült mercedesen át mindent tartalmazó zűrös egyveleg közepén töltött idő után végre kézhez kapjuk a négy nevet, egy sor írást és egy hiányos dátumot tartalmazó papírunkat, s elnyűtten indulunk délre, a gambiai határ felé. A fővárosba, Dakarba vezető főút gyakorlatilag járhatatlan; huszonöt-harminc kilométeres átlagsebességünkkel késő este érünk Dakar határába, ahol valami leírhatatlan dugó és ködszerű szmog fogad minket, mely félig kipufogógázból, félig felvert porból áll, a látótávolság olyan ötven méter. Van mit kipihenni a dugóban, mert ideutunk során volt alkalmunk a helyi hatóságokkal való megismerkedésre.

 

A szenegáli rendőrség kérem, vadászik a turistákra. Sok száz méterről kiszúrnak bennünket, s – a teljesség igénye nélkül – az alábbiak miatt büntetnek meg:

1. nincs az autóban poroltó;

2. nincs kéznél a háromszög;

3. gyorsan hajtottunk (szemmérték)

4. nem álltunk meg stoptáblánál (nem volt)

5. ráhajtottunk az útpadkára (mint mindenki más)

6. veszélyeztettük a közlekedés biztonságát (???)

7. nincsen a helyi hatóságok által hitelesített jogosítványunk

8. a gépjármű már gurult, mire az övet bekapcsoltuk

9. csomagok voltak a hátsó ülésen

 

Egyszer álltunk meg önszántunkból egy rendőr mellett, hogy útbaigazítást kérjünk, aki kihasználva az alkalmat gyorsan megbüntetett bennünket tilosban várakozásért.

 

Mindehhez pár kiegészítő megjegyzést szeretnénk tenni. Marokkóban ill. Mauritániában, ahol külföldiként a hatóságok elnézőek voltak velünk, egyes szabálytalanságokat valóban elkövettünk, melyeket otthon nem tennénk. Nem mellékesen: a helyiek otthoni szemmel egyszerűen felfoghatatlanul közlekednek (rendszám, éjjeli világítás, indexelés, elsőbbségadás stb. stb. stb. nélkül), s „deviáns” viselkedésünkkel igazából csak alkalmazkodunk a forgalom ritmusához, beleolvadtunk a tömegbe. Szenegálban a hatóságok célpontjává váltunk, s ezt egyfelől – a két hivatkozott ország hatalmas vendégszeretetét követően – nehezen tudtuk feldolgozni, másfelől pedig (konkrétan) nem tudtuk finanszírozni.

 

Többszöri pénzváltást követően tehát, lila és vörös fejjel dugózunk át Dakaron, ahol a rendőr, kitől útbaigazítást kérünk, előbb megbüntet minket, majd szerény húsz euróért megmutatja nekünk a két sarokra lévő szállót. Pénzünk nincs, büdösek és mocskosak vagyunk, s hullafáradtan vesszük birtokba a tegnapival versengő disznóólat…