2010 január 23. Tan tan - Dakhla 820 km

Ma átlépjük a Marokkó és a volt Ny. Szahara közötti képzeletbeli határvonalat vonalat, a bamako szervezőiroda által odaképzelt határőrökkel, és útzárral, bamakós autókat be nem engedő képzeletbeli hatósággal.

Kész mázli, hogy mi mindenről utólag értesülünk. Mikor nekivágtunk a túrának, még nem voltak hírek a Bamakó ralli eltörléséről, nem tudtunk semmilyen terrorveszélyről, ugyanígy történt a Marokkói királyság déli területeit jelentő volt Nyugat Szaharába való belépésünkkel is. Már bőven benn vagyunk, mikor telefonálnak valódi Bamakó rally-n részt vevő ismerőseink, hogy a szervezők szerint a déli részekre nem engedik be a bamakósokat, illetve hogy éjszaka egyáltalán nem szabad közlekedni, mert teljes hatósági útzár van. Igyekszünk a híreket a lehető legdiplomatikusabban cáfolni, így a fent leírtakról azt tudjuk mondani, hogy faszság.

Lássuk be, azt, hogy az ember már Ny Sz-ban van, csak arról veszi észre, hogy a benzin ára 125 Ft-ra csökken literenként 180-ról. Ennyi. Se emberevő buckalakókkal, se autókat gyújtogató futballhuligánokkal nem találkoztunk. Egy bajunk van, kicsit fúj a szél, és a pofánkba nyomja a homokot.

A mai etap 800 km, kicsit több. A táj nem túl változatos. Jobbra a tenger, balra a sivatag. Aki szembe jön annak balra a tenger, jobbra a sivatag. Különben látunk erre sétafikáló embereket is, amit nem igazán értünk. Honnan jött, hová megy? Előre 200, hátra 150 km a legközelebbi település. De ezek legalább valamelyik irányba haladnak, nem úgy mint azok akik keresztbe mennek, és a tenger felől mennek a sivatagba, vagy fordítva. Gyalog. Isten nyugosztalja őket. Az egész hely olyan mint valami rossz tréfa: a hajótörött boldogan partot ér, egyedüliként, a többi háromszáz mind a cápák és a tajtékok áldozata lett. Nem tudja, hogy azok a szerencsések. Kietlen puszta minden irányban, látszik ahogy görbül a föld.

Az egyetlen programunk, hogy a tegnap tönkrevágott gumi helyet újat szerezzünk, utunk 800 km-ét 3 település keresztezi: amelyikből indultunk, Layoune nevű és ahová tartunk: Dakhla. Dakhlába túl későn érünk, Tan-tan-t már unjuk, így Layoune-ra esik a választás.

Veszük egy gumit, újat, frisset szépet. Stimmel a méret, stimmel a minta, csak az ár nem stimmel. Gumira alkudni Afrikában nem egyszerű, drága dolog, kevés van belőle, és azt addig használják míg ki nem látszik a szövet. Nem mindig értik, hogy miért akarjuk alig kopott guminkat kevésbé kopottra cserélni, de a szanaszét szakadt pótkerekünk nem igényel több magyarázatot. Elismerő csettintéssel, indul az üzlet mélyén búvó raktárba a tulaj és hozza nekünk a féltett kincset: egy szőrős terepgumit. Nem is kertel, megkéri az árát. Anyád. Hosszan alkuszunk, izzadságcseppek gyöngyöznek vevő és eladó homlokán is. Érvek hatnak érvek ellen, egyik oldal igyekszik bizonygatni, nem elég szőrös a gumi, nem tetszik a színe, nem jó az illata, míg a másik oldal kalandos regényt költ arról, hogy ez az utolsó ép abroncs innen Zimbabwéig, ez is csak azért maradt, mert valaki a raktárba rátett egy terítőt és egy ideig ezen ebédeltek. Negyed óra után teljesen megmerevednek az álláspontok, a kerék pont ugyanannyiba kerül mint az elején, de legalább a tekintélyünk nem csorbul, eléggé mennénk már, így taktikát váltunk, és cserébe hogy kifizetjük a teljes árat, különböző szívességeket kérünk, ingyen szerelést, forró teát, kávét és szüzeket. Létrejön a bolt, pótkerék új köpenyt kap, a mai etapból még hátravan 505 km.

Az út egyenes, jönnek szembe a kamionok, ami néha tényleg szemben van: a mi sávunkban, de széles a padka, azért van, meg különben is insallah.

Az egyenes aszfaltcsík végén ott van Dakhla, utolsó marokkói állomásunk, innen indul a Bamakó különjárat Mauritániába, mindazok az autók, akik úgy döntöttek, nekivágnak.