2010 január 22. Zagora – Tan tan 720 km

Sietünk, ma messzire mennénk, ezért a rosszabb utat választjuk.

A Bamako Rallyt bebukó utastársainkkal reggelinél megbeszéljük, hogy Agadirban találkozunk, valamiért mégis a Tata felé vezető úton indulunk el. Titkon él bennünk a remény, hogy estére a Planet Tatooine-on lehetünk, így a délnyugati földutat választjuk.

Pontos regisztert vezetünk, így kiderül, bármennyire is igyekszünk, legkevesebb két óra telik el az ébredés és a motor elindítása között. Anh Vu végül kelletlenül úgy határoz, néhány rúpiával ő is hozzájárul a túra költségvetésével, így nekiindul bankomatot keresni. Az élelmes árusok mintha csak lesben álltak volna, ott folytatják offenzívájukat, ahol tegnap abbahagyták; de Anh vu továbbra sem vesz se turbánt, se tőrt. Szaddam a bamakósokat szervezi; István aki sose járt még a földrészen, a legbölcsebb tanácsokkal látja el a szálló előtti parkoló népét, gyakorlatilag bármilyen, Afrikát akár csak áttételesen érintő kérdésben. Gino terelgeti társait. Mikor Anh Vu a csapat rendelkezésére bocsát egy ötveneuróst, István már Tanganyika tó környéki mocsarak mérges rovarairól mesél a megszeppent bamakósoknak, s Szaddam elintéz egy kocsi átírást a helyi őrsön, Gino mindezt megunja, begyújtja a motort, és rövid CB-s csapategyeztetést követően Tata felé indulunk.

Többször megkérdezzük, jó-e, biztosan jó-e ez a földút, és mivel a portás, az őr és a katona egyöntetűen pozitív választ ad, nekilódulunk. Gino elöl a Mitsubishivel, Szaddammal, István mögöttük vezeti az Anh Vuval terhelt Toyotát. Istvánt nem elégíti ki az óvatos hetvenes tempó, szállna, mint a szélvész. Az óvatos, tapasztalt és igen megfontolt Ginot a tegnapi fiaskó csak még átgondoltabbá tette, így jottányit sem enged az egyre erősödő nyomásnak; egy idő után kikapcsolja az István követelőző hangját közvetítő CB rádiót. Hamar elérjük a kősivatagot, melyet egész álló nap róni fogunk. A táj elképesztően kegyetlen, életnek semmi nyoma. Gigászi hegyek közt haladunk, a völgyben kiszáradt folyómedrek és megszilárdult, összetöredezett lávafolyamok. Az „úton” húsz-harminc-negyven centis kövek, nagyon óvatosan tudunk csak haladni. Lenyűgöző a kegyetlen hely ereje, így lépten-nyomon fotózunk, filmezünk. Életnek látszólag semmi nyoma; mégis, mikor egy helyen tíz percnél tovább forgatunk, azonnal megpillantjuk a közelgő gyereksereget, bár hogy honnan bukkantak elő, azt el sem bírjuk képzelni. A negyven kilométeres szurdokot határoló hegyekből táplálkozó, ideiglenes folyók teljesen elmosták az utat, illetve az emberi beavatkozás bármi jelét: töltést, póznát, valamint az e célra kialakított átereszeket. Addig tátjuk a szánkat, míg egy közel negyvennel száguldó lengyel karaván levillogja konvojunkat. Jó nagy port vágnak, aztán egyszer csak létérnek a töltésről, és a terepen mennek tovább az úttal párhuzamosan emberfej méretű kövek között. Mi haladunk tovább előre, a versenyszellem elkapott minket, látszólag visszaelőzzük a lengyeleket... Hamar kiderül, pürroszi győzelem ez: az út hiányzik, tíz méter mélyen tátong előttünk a szakadék. Az útból elmosott egy 30 méteres szakaszt az ismeretlen eredetű özönvíz.

Visszatolatunk és rally pilótákhoz méltatlan módon, behúzott farokkal követjük az okosabb lengyel autókat. Előtte persze kicsit fotózzuk a hasadékot az úton, mintha direkt mentünk volna arra. A lengyelek is filmezik az eseményeket: valamelyik morbid website-tól nyilván komoly összeget kaptak volna a katasztrófa-videóért, ahogy elfogy alólunk az autobahn. De, hogy honnan tudták merre kell menni? Arra gondolunk biztos volt részletes itinerük… bár Gino boldogtalan a lengyel érzékszervek kifinomultsága láttán, mégsem hagyja ki, hogy oktatóleckét adjon Istvánnak, a helyesen megválasztott sebesség tárgyában, aki Ginot próbálja jobb belátásra bírni: miszerint a helyesen megválasztott tempó, valamint a gravitáció ideiglenes megszűntetésével a szakadék bizonyosan legyőzhető lett volna. Ha már megmenekültünk, megvárnak: telefonszámot és terveket egyeztetünk – a lengyel külügy sem tud „terrorveszélyről” –, majd megalázó tempóval hajtanak el, mit sem törődve Gino tapasztalt szaharai rally pilóta öt perccel ezelőtti okoskodásával.

Újabb egy óra, és már el is hagytuk a gyilkos terepet: a murvás úton akár ötvennel is lehetne haladni. Lehetne, ám Gino elérkezettnek látja az időt a napi rendes csapatépítő szegmens prezentálására, és irgalmatlan durrdefektet kap. Hm. Mit is mond ilyenkor a kézikönyv. Gumit ugyebár tegnap szereztünk, pipa. Szokott ilyenkor kelleni valami emelő.

A Pajerohoz ilyent nem adtak az ukránok, a Toyota szerszámaihoz pedig nem férünk hozzá, mert ahhoz meg kellene bontani a Toyota csomagtartóját, melyet pedig maga Anh Vu pakolt össze egy űrállomást megszégyenítő precizitással. Pardon: urallomas (anhvu akcentussal). Oké, akkor marad a Jutasi-klán tulajdonát képező kölcsön air-jack, mely tegnap oly nagy szolgálatot tett számunkra. Bár a tegnapi kaland jelentőségét az esti sör mellett mind a csapategység megszilárdulásában, az egyéni büszkeség és az ego letörésében láttuk, most megint csak négy alfahím igyekszik saját hatáskörben megoldani a dolgot. Noha a bölcsek kövét mindenki a tarsolyában hordja, a rendszer totálisan működésképtelen. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy egy helyi tevepásztor is beszáll a szerelésbe (honnan került elő???) - teljes a káosz. Végül Gino a legény kezébe nyomja Anh Vu kétezer eurós csoda kameráját, és az árnyékba vonul. Utóbbi gumikesztyűt ölt, és feldúltan rendezgeti Szaddam által emelő keresés címén feldúlt vackát a Toyotában. István és Szaddam bár véresre üvölti a torkát, végül a kerék valahogy lecserélődik. A pásztorfiú híven kamerázza az eseményeket, amiért is egy-egy zsák kukorica konzerv, rizs és liszt lesz a fizetsége. Nagy nehezen összeszedjük magunkat, és elindulunk: még harminc kilométer a műút, amit mai átlagsebességünket alapul véve négyöt óra alatt akár abszolválhatunk is.

Meglepően hamar elérjük az utat s a kősivataggal dacoló büszke oázis árnyékában megbúvó Királyi Csendőrség dzsipjét. Emezek megállítanak bennünket, s akkurátusan kitöröltetik velünk a mai nap felvételeit, mondván, itten ne kamerázzunk. Remek!: a tegnapi hőstett után a mai kaland emlékei is az enyészeté lesznek. Holnap Gino kénytelen lesz újabb ötlettel előállni.

Sokkal nagyobb baj is történik azonban: István rádión jelenti be, hogy megéhezett! Ennek fele sem tréfa, jól tudjuk! Mivel a kőtöréssel és a kerékcserével rengeteg idő elment, félő, hogy nem fogjuk teljesíteni a mai napra kitűzött útvonalat. Ezt nagyon kelletlenül vennénk tudomásul, no de István éhségével ép elméjű ember aztán nem dacol! Az első falu határában satufék, ajtó kivág, Szaddam kirobban, cukrászdába beesik, eladó megfenyeget, szendvics elkészíttet, István vércukrát és kedélyét helyreállít: 02p:46mp – hajszálon függött, de elkerültük az apokalipszist! Gino kicsit tikkelni kezd idegességében, így átadja a volánt Szaddamnak, miként a jól lakott Istvánka is cserél Anh Vuval. Ics, ni, szan! Arigato! Ganbaregh!!! Reszkessenek a marokkói közúti forgalom résztvevői! (Rettegnek is…) Gino főz egy kávét az utastérben, majd négy óra magasságában végleg leadja a műszakot, midőn kinyitja (mai első) búzasörét.

Az út hátralévő részében különösebb izgalmak már nem történnek: Gino Guns&Roses nótákat dalol, István ki nem adja kezéből a CB-t, Anh Vu vadállat módjára kergeti az árokba a szembe haladó kamionokat, míg Szaddam nemes egyszerűséggel kisüti a kocsira e célból felszerelt 600 W reflektorral szemközti forgalom résztvevőinek szemét, ha azok – megítélése szerint – kifogásolható módon közlekednek. (Az alfa-dominanciát belátó igazságossággal ötvöző metodika kifejlesztéséért ezúton szeretnénk köszönetet mondani Jutasi Balázsnak! Reméljük, egykor nyomdokaidba léphetünk!)

István – minden valószínűség szerint a komolyan vett gyomorfertőtlenítés hatására – megállíthatatlanul közvetíti az eseményeket a CB rádión, beleértve a forgalmi helyzet alakulását, az elhaladó táblákat, hogy szerinte jobbra-e vagy balra. Tekintettel, a makacs tényre hogy István és Anh Vu járműve Szaddam-Gino kocsija mögött halad, minden információ késve érkezik, sőt elhangzása pillanatában, már általában nem is különösebben aktuális, azonban ezzel fordítottan arányosan idegesítő.

Ebben a kedélyes hangulatban haladunk délnek, melynek egyik szemléletes jel az egyre sűrűsödő rendőrségi úttorlasz. Ezeken általában az európainak tűnő utazókat egy-két kedélyes hová-hová kérdést követően átengedik. Anh Vu-nak mázlia van, őt nem veszik észre, mert István ül a vezető helyén, azaz a bal oldalon, igaz előtte nincs kormány. Az ehhez hasonló apróságokon a marokkói hatóság nem akad fenn, mint ahogy azon sem, hogy az Mitsubishiről lepottyant a hátsó rendszám, visszatenni nem volt kedvünk, az elsőt már korábban elhagytuk, így jelöletlen járművel tettük meg a mai 720 km-t. A hatósági párbeszédek inkább így zajlanak:

- Jó estét! Ca va? (széles mosoly amint észreveszi hogy európaiak az autó utasai)
- Ca va, et vous ca va? (kötelező válasz, itt nem írnánk le de a beszélgetés a fenti két: „Hogy van, és ön?” mondat ismételgetésével, folytatódik még pereceken át.)

aztán:
- Et ou allez-vous insallah? Azaz: Aztán Isten kegyelméből hová tartanak?

Na itt álljunk meg egy szóra.

Ez a közúti ellenőrzés magyaroszági nyelvezetéhez képest, meglehetősen mókás, ilyen lenne ez otthon:

„Jó estét kívánok, papírokat, igazolványokat közúti ellenőrzés céljából felmutatni szíveskedjenek, fogyasztottak-e szeszes italt az Úr eme napján? Megfújná-e a szondát, hogy az elszíneződik-e, ha Isten is úgy akarja? Tovább hajthat és azt kívánom szerencsés érjen haza, de ez csak Isten kegyelméből történhet.”

A mai uticélunkat elérjük: Tan-tan városa kapujában az utolsó katonai ellenőrzőponton, valamiért rákérdeznek, hogy miért nincs rendszámunk, a válaszon hogy leesett, jót nevetnek, és intenek, hogy gyerünk tovább. István ismerősei, akik szintén a kamu-bamakó kategoriát választották és autójukon ott díszeleg a tavalyi matrica itt várnak ránk a fényes Arany Homok szállóban (9 euro / fő + legyek /éj ). Elmesélik, hogy mennek bamakóba, Rabatban szereztek vízumot Mauritániába és Maliba, az ottani követség ontja magából ki az ilyen okmányokat, kanadaiak, amerikaiak, franciák stb. hada indult épp oda aznap mikor ők is megkapták.

Oda indultak mind ahová a budapest-bamako szervezőiroda magyar külügy szekciója szerint nem szabad.