2010 január 21. Ouarzazate-Zagora 180 km

Az Ouarzazate-i Ibis Hotel szobáit elhagyjuk, de most tényleg, és elindulunk délnek Zagorába, ott várnak az igazi Bamakósok.

A mai napunk nagyon laza lesz. (utóbb blogírás közben ez a kezdőmondat kicsit a nagyképű, utolsó mondások kategóriájába esik. – a szerk.)

Mindenki fürdik, reggelizik, Anh Vu-val az élen, aki frissen vidáman jön le a hallba, és rögtön nekilát mindennapos kötözködésének. Mi már megszoktuk, hogy mindenkihez van egy jó szava, a mai első áldozat a reggelit felszolgáló szállodai alkalmazott, szálloda szobaszám egyeztetési gondjai akadnak. Tudja, hogy ha nem intézi el az ügyet, és nem kapnak reggelit István egész úton szívni fogja a vérét. Végén, már vietnámi nyelven küld vudu átkokat a megszeppent szállodai alkalmazottra, amikor kiderül mindvégig rossz szobaszámot – amellyel nem mellesleg a szálloda nem rendelkezik – próbált lekönyveltetni.

Feltöltjük a blogot, elindulunk.

Megvesszük a használt gumit felnivel, a tegnapi ár kétharmadáért, sejtettük, hogy ma olcsóbb lesz mint tegnap.

Dél van.

Még mindig időmilliomosnak érezzük magunkat, leginkább igaz ez Szaddamra, aki 30 kilométer után kiszúr a hegyi úton egy táblát, ami valami vízeséshez invitálja az arra utazókat. A főútról letérő földút kicsit gyanús. István félénken szól bele a CB-be, hogy pro primo először: ez az út nem túl bíztató, ráadásul valami szurdokba vezet. Pro primo másodszor: a vízesés egyik peremfeltételét a víz jelenlétében látja, ennek hiányában, a látványosság élvezeti értéke csökken. Ez utóbbi tételt hangsúlyozandó tíz az egyhez fogad a többiekkel, hogy nem találunk vizet, nemhogy vízesést.

Kanyarog a poros egysávos csapás, egyre reménytelenebb hasadékban, egyre magasabbak a körben a kopár szirtek. 50 fok van. Az út többször elágazik, találomra választunk útirányt, morzsaként szórva magunk mögött a gps koordinátákat, ha ne adj isten eltévednénk. István dörzsöli a markát, zsebében érzi a fogadása gyümölcsét, a 10 dirhámot, mit sem törődve az egyre nyilvánvalóbb éh- és szomjhalállal. Másfél óra után, a csapat többi tagja is kezdi belátni, nem fognak pisztrángokat fotózni a lezubogó hegyi patakban, utolsó huszáros kísérletként lekanyarodunk az útról és egy n-edik nyomon legurulunk a völgybe, egy folyómederbe.. persze víz nincs benne. A helyzet csak annyival lett rosszabb, hogy itt még a homok is süpped a kerekek alatt, ezért fél kilométer után egy újabb csapáson kikecmergünk, vissza a hegyoldal irányába. Nem túl rózsás a helyzet, annyira köves az „út”, hogy Szaddam gyalogol a kocsik előtt tisztítva, keresve, és mutogatva a helyes nyomot. Akkor adjuk fel, mikor az út egy elhagyott iszlám temetőbe vezet. Ezt csak Szaddam ismeri fel, nem könnyű, de a jellegzetesen felállított fejfaként használt kövek egyértelművé teszik a dolgot. Megfordulunk, és elindulunk vissza, azaz csak indulnánk. Gino egy, az út közepén lévő követ láb közé véve próbál legyűrni a Mitsubishivel, de zátonyra fut. A kő úgy bánik a kocsival, mint Titanic-kal a jéghegy, nem látszik mekkora valójában. A kocsi közepe felül rá. Lehet választani, ha letolatunk, akkor letépi a motorvédő lemezt, kartert miegymást, ha előre megyünk, kitépi a hátsó tengelyt. Műszaki ismereteink korlátozottak, ellenben nem tudunk szabadulni a balsejtelemtől, hogy hosszútávon egyik sem válik az autó hasznára. Nincs mit tenni ásunk. Elővesszük a Jutasi féle Air-Jack-et. Ez egy olyan emelő, ami a kipufogóra kötve felfúvódik, és mint Münhausen báró a mocsárból saját hajánál fogva lovastul húz ki minket a bajból. Ezúttal mondjuk nem, de majd egy más alkalommal biztosan... Annyit azért emel a kocsin, hogy aláférünk ásni. Harminc perc után már méteres a luk a kocsi alatt de a kő alja még nem látszik. Abbahagyjuk mielőtt rábukkannánk a marokkói történelem kétezer évvel ezelőtti régészei leleteire, és új terven kezdünk gondolkodni. Ez gyakorlatilag annyit tesz, hogy mindenki üvölt mindenkivel, kivéve Anh Vu-t aki kameráz. Sajnálatosan feleslegesen, mert mint később kiderül a gépben lévő sd kártya is ezt a napot választja halála pillanatául. Végül megvan a terv: a kocsi mögé a homokvasból és kövekből épített rámpára visszatolatva, majd az így nyert kerék előtti helyre újabb kövekből hidat építve fogunk átugratni a sziklán. Senki nem hisz benne, de sikerül. Kiszabadultunk. Még két óra és visszatalálunk a műútra.

A továbbiakban Szaddam tartózkodik a turisztikailag érdekes látnivalókra felhívni a figyelmet, csendben gyönyörködik a tájban. Kis intermezzót, mint csapatépítő tréninget könyveljük el.

Szépen begurulunk Zagorába. Úgy tűnik, már más bamakósok megelőztek minket, a helyiek mopeddel követnek minket és folyamatosan ajánlgatják szervizeiket, garázsaikat átvizsgálás javítás céljából. Nem kérjük. Nem értik.

Találunk egy kellemes szállást, idehívjuk a többi bamakóst mobilon, mivel, vagy húszan vannak, a szállodaigazgatót félrevonva Szaddam különböző kedvezményeket harcol ki közvetítői jutalék gyanánt.

Este egy helyi jellegzetes étkezdében, a Texas caféban vacsorázunk. A nevét leszámítva tényleg jellegzetes étkeket eszünk, majd gyomrunkban a szálló vécééig szállítjuk.

A többi bamakós is csatlakozik, sokat beszélgetünk a Budapest Bamako körüli helyzetről, ki jön, ki nem jön Bamakóba. Mikor szóba kerülnek a szervezők, érezhető a feszültség a levegőben – mit szépítsük: lincshangulat van. A szervezők hazugságairól és nemtörődömségéről szólnak a mesék az egyre sűrűbb Afrikai éjszakában, sajnáljuk őket, de aki akar, velünk jöhet. Többen is úgy döntenek: csak azért is Bamako.