2010. január 20. Ouarzazate-ait Ben Haddou- Ouarzauate 29 km

Az Ouarzazate-i Ibis Hotel szobáit elhagyjuk, majd a parkolóban úgy döntünk, hogy mégse.

(Hogy, hogy kerültünk Ouarzazate-ba? Kocsival. Tegnap elhagytuk Omar barátunk Sand Fiche panzióját az Erg Chebbi dűnéinek lábainál, és idáig jöttünk. Jól csináltuk, mert amíg sütött a nap és világos volt egy helyi cyberben (internet kávézó) próbáltuk elérni az internetet, kevés sikerrel, amennyiben matematikailag értelmezhető a kevés szó a nullára. 5 dirhámba került mindez. A tulaj nem szándékozott részletes magyarázatot adni, rá hogy mik a hosszú távú üzleti stratégiái, egy olyan internet-kávézóban, ahol nem lehet elérni a világhálót. Mire végeztünk, sötét lett, így a festői tájból annyit láttunk, amennyit a Mitsubishi első ködfényszórója megvilágított. Ez nem lebecsülendő, mert a rázkódástól ez a készülék nem az utat világítja már meg, hanem elfordult és leginkább az út menti házak első emeleti ablakán át az ott békésen szendergőket helyezi pillanatnyi fényárba. Így értük el Ouarzazate-ot és dühünkben beköltöztünk az Ibis-be, mert itt van net)

Reggel az ibiszes sztenderd szerinti reggeli vár minket, meg az erőlködés, hogy az előzőnapi, és éjjel Szaddam által megvágott videoklippek felkerüljenek a blogra. Ez eltart egy darabig, rámegy a délelőtt, meg persze a reggeli 8 órás kelést sem vette senki komolyan, nem is firtatjuk egymás közt a kérdést. Lecipeljük a cuccokat a szobából, bepréseljük az autóba, Anh Vu ilyenkor bizonyul a leghasznosabbnak, vagy tetris-en nevelkedett, vagy a vérében van a kis helyre sokat elhelyezek képessége, de amikor kezébe veszi az autó belsejének rendezését, tíz perc alatt minden élére állítva vasalva várja útra készen az embert. Kifizetjük a szobákat, elbúcsúzunk a recepcióstól, érdeklődvén, hogy merre menjünk turistáskodni. Kimerítő tájékoztatást kapunk a környék jelentősebb idegenforgalmi látványosságairól.

A parkolóban a szokásos csapat egyeztetés is lezajlik, melyhez a hagyományos helyi teát Anh Vu a szálló személyzetével a motorháztetőn szervíroztatja. A mai csapatértekezlet témája az aznapi útvonal és végcél. Ma reggel ezt a célt az Ibis hotel szobáiban jelöljük meg, és visszamegyünk kivenni két szobát a meglepett recepcióshoz. Nem érti. Nem baj, mosolyog, és visszaadja amiből tíz perce kiköltöztünk.

Kissé zavaros viselkedésünk magyarázata abban van, hogy ha nem lassítunk nem érnek soha utol minket az igazi bamakósok, eddig két teljes napot szántunk erre, de csak nem kerülnek 500 km körzeten belülre.

Ma két dolgunk van, megnézni Ait Ben Haddou UNESCO-s falait és az utóbbi 4000 km alatt érdekesen megfáradt jobb első gumit megvizsgáltatni.

Ait Ben Haddou agyagból tapasztott vára az amerikai filmesek kedvelt háttere, itt forgott az Arábiai Laurence, a Perzsia Hercege, a Gladiátor, stb. E hullámot meglovagolva Ouarzazate-nak még saját filmstúdiója is van. Na minket ez a rész csöppet sem érdekel, a falak inkább.

29 km-re az Ibistől megleljük őket, meg minket is már a parkolóban egy újabb helyi önjelölt idegenvezető. Az öreg állítása szerint régebb óta él itt, mint bárki a faluban, ha a fogainak száma fordítottan arányos évei számával, akkor e tétel igazolást nyerhet. Eléggé ráncos, de nagyon vidám. Azt mondja, nem kér ő semmit a vezetésért, ha akarjuk a végén adjunk neki amit jólesik, értsd: pénzt. De hogy mennyit arról nem esik szó. Öreg magyaráz, Szaddam, ha szóhoz jut, fordít. Mivel ez ritkán esik meg, a többi, franciául nem beszélő csapattag olyan részleteket tud csak meg a 700 éves falakról, hogy: …nem ez a hely igazi neve, hanem… ez a fal itt nem is igazi, csak díszlet: hungarocell…ha szomjas vagy a sivatagban egyél ilyen bokrot… (Itt egyébként rövid bemutatót is tart és a növényt a szájában tartva önnön nyáltermelését megtízszerezi, majd állításának hitelt adván, megmutatja mennyi levet nyert a bokor szárából. Ehhez sajnos kénytelen fogatlan szájából kiengedni a levet, és nekünk ezt nézni kell.)

… Az információk özönlenek, az öregnek a folyamatos beszéd mellett még a bohóckodásra is marad ideje, állandóan produkálja magát. Bevezet minket egy hátsó bejáraton a várba, mondván, az elsőn fizetni kell, de itt hátul nincs jegyszedés. Kifele viszont a nevezett fizetős bejáraton hagyjuk el a helyszínt, nyoma nincs jegyszedésnek, de ezt a kérdést utólag nem kezdjük el tapintatlanul boncolgatni.

Anh Vu ma különösen mókás kedvében van, ez általában rajta kívüli többi élőlénynek nem kellemes. Ma az agyagvárost megtekinteni szándékozó turistákat molesztálja, előszeretettel hecceli a japánokat, magát közülük valónak álcázván, kisebb csapatokat a csoporttól hamis kézjelzésekkel leszakítva, büdös sehova nem vezető sikátorokba vezet, majd vigyorogva elfut a helyszínről. Fotóz, filmez, és úgy magyaráz egy öreg japánnak, mintha legalábbis eddig mellette ült volna a buszon, ami idehozta őket, és találomra mutogatja neki a távolban lévő érdekes valamiket, melyekről tudni nem tud semmit, de hosszasan ecseteli azok szépségeit japán halandzsa nyelven.

Az olasz turistacsoport kevésbé szerencsés, őket egy zseniális spagetti recepttel traktálja, melynek elkészítése csak 5 perc. Amikor pedig nem talál meghallgatást és elismerést a bazsalikomos pesztós pasta, sértődötten gyalázni kezdi az olasz nemzeti tizenegy falábú játékosait.

Mindezek következtében, és mert nincs kedvünk száz éves idegenvezetőnk esetleges újabb, testnedvei bevonásával végrehajtott bemutatójához, távozunk.

Találunk gumist is hazafelé, de minthogy Afrikában a gumi nagy kincs, aranyáron akarnak nekünk eladni új gumikat, aztán jön egy használt is, amelyről azonban túlzás lenne állítani, hogy jobb, mint ami fent van. Egyelőre nincs üzlet, Szaddam megbízza a gumist, szerezzen még használt abroncsot holnapig, mert visszajövünk.

Visszatérünk a szállóba, István telefonál, Anh Vu mosakszik, Szaddam blogot ír, Gino vág.