2009. január 28. (szerda) Aleg -Tidjikja - Kiffa (480 km)

suli

Ismét Tidjikja felé indulunk, ahová majdnem el is jutunk. Végül Kiffában szállunk meg.

07:30
Indulás, elhagyjuk az erődöt, mely sikerrel védett meg az éjjel a környéken garázdálkodó emberevő haramiáktól, akiknek az valamiért a külföldi turista jelenti az ínyenc falatot. Érdekes, reggelre a Véres Városból, kedves meghitt kis sivatagi település lett, szorgos kezek hordják a kenyeret, ölik a kecskét az esti vacsorához, mindenki integet, mosolyog.
Visszatérünk Kecske-árus barátunkhoz, az öreg kikecmereg a sátor belső bugyraiból, az egész pereputy mellette sündörög. Megígértük neki, hogy reggel beugrunk elbúcsúzni tőle. A három oldalról nyitott szőnyegekkel és párnákkal borított sátor alatt, hamar meghitt lesz a hangulat. Balázske és Szaddam a vak öreget tarják szóval, amíg 229Györgyi a pár hónapos cscsemőt vizsgálgatja és teszi rendbe, amennyire a lehetőségek engedik. Szegény baba valószínűleg tüdőgyulladásban szenved, amit lehet azt megteszünk érte. Közben az öreg hét gyerekére való tekintettel elkezdjük kiosztani az ajándékainkat, polók, játékok, zseblámpa, labda és még sok minden más van a csomagokban. Minden egyes darab átadását hosszas hálálkodás követi. A többiek a gyermekekkel játszanak, és igyekszenek dokumentálni az eseményeket. Kecskét még mindig nem eszünk, ezt leszámítva töretlen és kölcsönös a bizalom.
8:12
Találkozunk a bamakós kamionnal, amelynek útját nagy valószínűséggel mi tettük pokollá, azzal,hogy az összes helyen azzal ráztuk le a kéregetőket, legyen az rendőr, miniszter, vagy utcagyerek, hogy jönnek az ajándékok egy nagy kamionban, mögöttünk. Nem merjük nekik bevallani, mikor panaszkodva mesélik, milyen nehéz haladniuk, aprócska részünket ebben sajnálatos malőrben. Továbbindulunk, amint elhalad mellettünk utunk eddigi legdurvább közlekedési eszköze, egy sport-szamár fogat. A szokásos egy helyett négy szamárral meghajtva, igazi harapós kis erőgép. A pilóta félreérthetetlen jelekkel adja tudtunkra, hogy nem örül a fotózásnak, amennyiben ő a kép fő témája, de egy ilyen versenyszekér nem maradhatott ki az albumból.

10:02
Tankolás Magta Lahjarban, Aranka eddig jött, menne tovább is, de kell bele anyag. Az exkluzív benzinkúton van gázolaj, de a pumpa kézzel működik. Ezen a szakaszon, minden megállónál egy rakás kölök támad meg minket, hogy siettesse a karácsonyt. És személyünkben, hogy megtalálják a télapót, aki hol ad, hol nem. Itt épp jókedvünkben találnak minket, de a kis srácok, hogy megértsék a nekik adományozott labda közös szerzemény jellegét, leállunk velük focizni. Állati jó ötlet, tűző napon, porban rúgni a bőrt, de a kölkök nagyon élvezik, így is bűzlünk, de ezután már biztos, hogy elvesztjük az európai állampolgárságot. A benzinkút jó hely, kultúrák találkozásának kis gócpontja, múltkor is kútnál csapoltuk le a cseheket 20 liter ingyen gázolajra és kötöttünk velük barátságot , most meg kedvesa Arab Emirátus-i sólyom-reptetőkkel hoz össze minket a sors. Kiszáll a kocsijukból három sejk és hat madár, a luxusautó bőrüléseit takaró leplekért valószínűleg Budapesten egy garzon árát kérnék el, itt a madarak ürülékétől védi a bérelt jármű belsejét. Összebarátkozunk velük, és oldott hangulatú beszélgetés alalkul ki köztünk, már amennyire egy tizenöt kilós ragadozó madárral a karján az ember fesztelen és laza tud lenni.

10:33
Tidjikja felé vesszük az irányt. A táj ismét sivatagosodik, a homok itt szürkésbarna, a jobb oldalon teljesen sík, bal oldalon dimbes-dombos. 2-3 méteres tüskés fák elszórtan. Ezek a fák elég genyák, ne erre menekülj ha kerget egy teve, mert öt centis tüskék borítják, fennakadsz és kíméletlenül lelegelnek. 25 fokot mutat a hőmérő, de annyira perzsel a nap, hogy a 219 felerősít egy csipkefüggönyt a pilótafülke ablakára. Arankában ráerősítünk a fűtésre, mert kicsit kimelegedett a kicsike.
10:47
A gázolajfüstös menet élén Aranka hasítja a száraz sivatagi levegőt, ám a zordon táj ellenére meghitt hangulat uralkodik belsejében: recseg-ropog a tűz, forr a lábasban a víz, friss kávé illata lengi be az utasteret - Gino főz… A hátsó üléssor lábtere immár kis konyhává alakul, a gázrezsó halkas sistereg a padlón. Mire megfő a kávé, meg is teszünk vagy húsz kilométert, s mire megisszuk, további tizet.

11:27
Megállunk egy elhagyatott faluban, remélve, hogy a szponzoraink által felajánlott sport-és iskolaszerek itt jó helyre kerülnek. Vaktában elszórunk néhány kadót, csak hogy alkalmi révkalauzaink a rövidebb úton vezessenek el bennünket a félholdas-csillagos mauritán zászlóról felismerhető iskolához. Az igazgató házon kívül, a tanítók fogadnak bennünket. A gyerkőcöket kivezénylik az „udvarra” és megint végignézhetjük a hivatalos közegeket megillető, rendkívül megtisztelő megtisztelő, tornaórára hasonlító műgyakorlatot.
Elkezdjük a dobozokból kiosztani a füzeteket, labdákat, tollakat, amelyek lobognak a gyerekek kezében, akik mikor épp nem a következő ajándékért harcolnak, csillogó szemmel nézik az eddig megszerzett kincseket. Banális közhelynek tűnik, de higyjétek el nincs ennél jobb dolog a világon. Az az őszinte öröm, amivel egy itteni gyerek egy golyóstollnak örülni tud, legnagyobb élményeink közé tartozik!

11:08
A versenyútvonalat követve, s a mauritán hadsereg kötelező jellegű ajánlására fittyet hányva Tidjikja irányába haladunk tovább. Gyanúsan sok a szembejövő versenykategóriás autó… Már sejtjük, hogy az út állapota Tidjikját követően vállalhatatlan, végül megállunk, kifaggatjuk az út mellett letáborozó versenyzőket. A tátott szájú csapat hol ámulkodva, hol fejcsóválva figyeli, ahogy a „legendás Bútor” s a fő szervező Villámgéza apait-anyait beleadva igyekszik homokba süllyeszteni autóját, még mielőtt a hivatalos wekfilmet készítő motorizált paplanernyős operatőr ismét a helyszín fölé ér. A drámai hangvételű rádiójelekből arra következtetünk, törekvéseiket siker koronázta. Az érdemi információkat illetően megtudjuk, hogy a tidjikjai úton beragadt vagy ötven autó, motor, kamion, mentő, így az aznapi etapot törölték, s a mezőny a természet erői előtt meghajolva a túraútvonalon igyekszik tovább Kiffa felé. A szervezők hallhatóan kevéssé lelkesek, mikor közöljük velük, mi bizony nekivágunk az útnak. Valami olyasmi is elhangzik, hogy az etap törlésének hírére a katonaság is kivonult a térségből, így a vidék meglehetősen veszélyessé vált. Sebaj, mi erősek vagyunk, legyőzzük a sivatagot s a gerillákat! Végül kicsiny ám agresszív klikkje meggyőzi az ingadozókat, s amolyan afrikai államcsínyt hajt végre: a szavazatok újraszámlálását követően a szűk többség megvétózza az amúgy tökéletesen átgondolt, racionális döntést s a pár kilométerre emelkedő hegyek fotózás céljából való megmászását követően szemlesütve vissza fordulunk.

11.10
Mivel Afrikában vagyunk, s mivel az előző, Tidjikja-párti rezsim képviselői a halálbüntetést elkerülve csupán illegalitásba voltak kénytelenek vonulni, egy fél István, a király áriát követően számot követően ismét fellángolnak a csaták, s félre állunk újraszámolni. Ekkor utol ér bennünket a hátvéd mauritán hadsereg, jelesül Mohammed Mahmoud kapitány s három dzsipnyi állig felfegyverzett vérebe. Ekkor még nem sejtik, hogy hatévnyi kötelező katonai szolgálatuk legnehezebb, dédapa korukban is dadogva emlegetett napja jön! Megállnak, hiszen amint elmennek mellettünk menet végén nógatott norvégok, immáron mi leszünk az utolsók. A katonák vidáman ugrálnak le a dzsipjeikről, hogy a mai nap során immár tizenharmadszor ösztökéljék haladásra az aktuális sereghajtót. Mahmoud kapitány kedves ember, s higgadtan magyarázza el, hogy miután a rally mezőnye bejelentette a térség elhagyását, a Nouakchott hivatalosan is kivonja erőit a reguláris erők számára is meglehetősen kényelmetlen térségből. Udvariasan arra kéri kicsiny, ám annál önállóbb karavánunkat, hogy biztonságunk érdekében távozzunk a térségből. Tájékoztat róla egyfelől, hogy a Mauritán Iszlám Köztársaság biztonsági kvóciense átlagban is felülről súrolja a 80 %-ot, biztosít róla továbbá, hogy szerény személye egy kilométeres körzetében ez az arány a 90 %-ot is elérheti! A blog-szekció zajos tiltakozása ellenére eltekintünk a haramiákkal való minden bizonnyal nagy sajtóvisszhangot kiváltó találkozástól, s végleg hátat fordítunk Tidjikjának.

11:15
Megígérjük Mahmoud kapitánynak, hogy jók leszünk, majd elindulunk, s mivel nem gondoljuk komolyan, ismét megállunk. Némi ajándék fejében a kapitány szemet huny harci alakulatának lefegyverzése felett: kicsit randalírozunk az éles Kalasnyikovokkal a homokbuckák közt: általános roham és csatakiáltások a kamera kedvéért, Rambót idéző pózok a fényképezőgépnek. A legénység láthatóan zavarban van, miközben sikertelenül igyekszik felidézni a Szabályzat azon passzusát, mely lehetővé teszi az éles fegyverzet civilek részére történő kedvtelési célú átadását. A frissen zsákmányolt cicis öngyújtóval cigarettát gyújtó kapitány szemében ekkor látjuk először felcsillanni a kételyt elmeállapotunk épségét illetően, bár a fényképekhez egy bíróicás naptárért cserébe maga is modellt áll, s erre utasítja az egyre fehéredő legénységet is. A légvédelmi üteg s a gépágyú egyelőre a kocsikon marad, belátjuk, ennyi rugalamasság tőlünk is elvárható. Később esik le, hogy a képen szereplő személyek, valószínűleg soha többé nem léphetnek be az USA által ellenőrzött országokba, minden bizonnyal és felkerülnek a terroristagyanús egyedek listájára is.

11:32
Elérjük a hegyeket, festői táj, mivel a hadsereg nyitott szélvédő nélküli járművekkel ered a nyomunkba, kicsit lassabban haladnak, így van időnk szép fotókat készíteni.

11:48
Mahmoud kapitány katonái, miután utolérnek, fejcsóválva kísérnek minket vissza a helyes útra. Úgy néz ki, nehezebb lesz őket lerázni, mint gondoltuk.

11:58
Haladunk a Kiffa felé vezető megalázó műúton, egyre kellemetlenebbé váló utitársainkkal a sarkunkban. Mikor letérünk az útról, bele a pusztába tevepásztort fotózni, megállnak a padkán és szépen megvárják, míg megitatjuk a szomjas embert és cserébe játszunk a tevéivel.

12:30
Megyünk Kiffába engedelmesen, mögöttünk a sereg. Marokkóban felvezetnek, itt kísérnek minket. Megint letérünk az útról, mert éhesek vagyunk. Keresünk egy árnyékot adó fát (nem könnyű!) és nekiállunk piknikezni. Előkerül a zacskós leves, meg a többi gusztustalan étek. Mahmoud kapitánynak valószínűleg megdőlt a bizalma bennünk, mert afelől érdeklődik, vajon miféle további irracionális lépéseket tervezünk az elkövetkező pár kilométeren. Az órájára pillantgatva kitartóan tudakolja továbbindulásunk várható időpontját. Megnyugtatjuk, hogy nincs több ötletünk, ám ha már itt jár, igazán főzhetne nekünk egy jó teát, némi kis ajándékért cserébe, természetesen. Türelmetlenség ide vagy oda, a félaktos franciakártya megteszi hatását, s a szolgálati fegyverét szorosan hátára szíjazó legénység nekiáll teát főzni: a dzsip mélyéről előkerül a Herendi, s már forr a víz. Tíz perc alatt megvan lé, kis zománckanna és a homályos decis poharak, ahogy már megszoktuk. A készletet valószínű előttünk az egész hetedik kiffai hadtest végignyalta. Egymás után mi is körbeadjuk a mindig újratöltött poharakat és élvezzük a forró teát a hőségben.

14:08
Tovaindulunk a kiffai hivatalos táborhely felé, Mahmoud kapitány katonái sorosan a nyomunkban vannak, csak rajtunk múlik mikor jár le a szolgálatuk. Egy kis völgyszorosba érünk, melynek közepét dús pálmaliget borítja. Az oázis közepén tekereg át az út. Elég egy figyelmetlen pillanat kedvelt kapitányunk részéről, myomban letérünk az útról, bele a lágy homokba, s mire a jó katona észbe kap, máris kardán közepéig süllyedünk az oázis süppedős homokjában. Ez már az acélos idegekkel rendelkező harcedzett katonát is a tízmilliós kérdés feltevésére sarkallja: „Árulják már el, mégis mit szeretnek ebben!?” Persze a kérdést mi költőinek vesszük, és megkérjük a fehér turisták bárgyú mosolyával arra kérjük, segítsen katonáival autóink kiásásában vagy kihúzásában.. Tulajdonképpen nem is tart soká az ásás, a tolás s a csörlőzés, és húsz perc alatt ismét aszfaltot fogunk.

Mivel a Mohammed-legények autómentő akciójának fotózása sokan kivesz belőlünk a tűző napon, elkérjük a derék kapitány telefonszámát s postacímét, elindulunk, és a továbbiakban valóban tartózkodunk a csínytevésektől.

19:00
Megérkezünk a bamakósokkal telezsúfolt a kiffai kempingbe, mindenki nagy megkönnyebbülésére. Sátor felver, babkonzerv melegít, sör kinyíl. Talán ez az első alkalom, hogy napvilág mellett érjük el a táborhelyet, legalább is mindenki így emlékszik. Végre békés kempingezés, söröcske, borocska, pálinka, ücsörgő rendőrök és mosolygó katonák, kéregető gyerekek, nótaszó. Egyszer csak megjelenik egy hivatalosnak tűnő ember, egyenruhás pribékek társaságában, s egy vaskos mappát lobogtatva hív fel minket a fejenként tíz eurót kitevő helypénz megfizetésére. A Nyájas Olvasó bizonyára ismeri az alábbi viccet:„Nyuszika, rajta vagy a halállistámon, széjjel téplek!” – mondta a fél erdőt az imént cafatokra marcangoló Medve. „Te Medve! Nem lehetne azt, hogy kihúzol arról a listáról?” – kérdi a Nyuszika. „Jah, de; tulajdonképpen miért ne…” - így a Medve. A helyzet hasonló: felvilágosítjuk a díjbeszedőt, hogy a Nagyfőnök már alszik, nála van a pénz, s mivel őt napnyugta után már egyáltalán nem szabad zargatni, nem áll módunkban fizetni. Emberünk fogja a sokszáz kipipált nevet tartalmazó listát, és egy vállrándítás közepette azonmód indul is a következő sátorhoz.

Nem sokra rá Gino birtokba veszi Aranka anyósülését egy kulacsnyi bajai almapálinka, egy Cohiba Siglo VI és egy szúnyogriasztó füstölő társaságában Blogot frissít, s a füstök ellen protestáló utastársai átkozódó megjegyzései ellenére sem mozdul az elkövetkezendő pár órában. A többiek kint beszélgetnek, majd szép egymásutánban térnek nyugovóra. Álmukat csak a paralell üvöltő csehek és angolok zavarják, de ők sem nagyon. Szaddam és a photoshopból felriadó Gino tesz egy-egy tétova kísérletet a dalnokok elcsendesítésére. Előbbi fenyegetőleg lép fel a hét böhöm Hummerjéhez igazodó testfelépítésű cseh vitézekből hordával szemben, akik ki tudja, miért, lehalkítják a zenét. Utóbbi már kevesebb sikerrel jár, mert az ír kocsmadalokat ordító bulldogokat szerény angoltudásával mindössze annyira bírja rávenni, hogy a továbbiakban a Silent Night című nótát bömböljék tovább. Ezen már Gino is meghatódik, s égő öngyújtóját a magosba emelve csatlakozik. Gyuri úr egy sztoikus „Rossz lóra tettünk” megjegyzéssel nyugtázza a sátorállítás mérsékelt sikerét, s alkalmi hajlékából kikelve rágyújt egy cigarettára. A bulinak hajnal három után minden előzmény nélkül vége szakad; egyszer csak már mindenki alszik.