2009. február 2. (hétfő) BAMAKO

ajándékozás az iskolánál

A mai napunk leginkább az adományok leszállításával telik, majd a 40 fokos hőséget enyhítendő serital után csobbanunk egyet a hotel medencéjében. Este pedig a hotel halljában vérző szívvel és félig csukott szemmel a hazautazásra próbálunk hangolódni.

2009. február 2. BAMAKO

09:10
Kicsekkolás a Grand Hotelből. Még tegnap bekönyörögtük magunkat Pörnyészi Sárgaangyal Gáborékhoz, így most a kicsekkolás után minden létező cuccunkat felpakoljuk és irány a Salaam. Ismét sikerül összevesznünk egy kiváló helyi személyszállító kisiparossal. Nagy tapasztalattal most előre megegyeztünk (a viteldíj szigorúan dömill szefa), még bevallott visszajárója is volt, csak éppen azt felejtette el az út lején közölni, hogy a bőröndjeinkért 1000 CFA „csomag-felárat” fog felszámolni. A könnyű hangoskodásba átcsapó vitának végül Zoltánke belefáradása és meghátrálása vet véget.

09:35
Ahogy sejtettük a táskáink kiszorították Gáborékat a szobájukból, de állítólag egyáltalán nem zavarja őket... sőt ugyanmár! :-)

09:45
Megérkezik tavalyi cimboránk David, alias Büdöske. Megismerkedésünk pontos körülményeire már nem emlékszünk tisztán, minden esetre tavaly az Ibiza előtt (itt volt akkor is és most is a futamzáró muri) már együtt sörözgettünk, majd az ezt követő két napban végig velünk tartott, mint afféle idegenvezető. A Büdöske toldaléknevet pedig talán nem szükséges részletezni. Mint helyismerettel rendelkező ő hívta fel a figyelmünket arra, hogy a hivatalos bamakós adományozás célállomásainál rászorultabb helyek is léteznek a közelben.

10:25
Thomas barátunk segítségével (minekutána az ő kocsiját a Bamakora tartogatott adományainkkal pakoltuk plafonig), valamint 3 taxival megindulunk a már ismert általános iskola felé. A városi dugónál csak a szmog a durvább. Szó szerint füstfelhőben úszik a sziti attól a rengeteg mocsoktól, amit ez a tömérdek „gépjármű” ont magából.

10:54
Az igen elit Ibiza Clubnál fordulunk le a dzsindzsába. Innen alig pár perc múlva elérünk az „iskoláig”. Egy 15x20 méteres egyszintes, két tantermes, ablak nélküli viskó. Kb 150 gyerek okul itt... Még kis se szállunk a kocsiból már ellep minket a tömeg. Elénk siet a tanerő is. Egyből megismer, örülés, kézfogás, gyerekzsivaj. A srácok mind-mind meg akarják fogni a fehér kezeinket, a lányok pedig főleg a szőke haj iránt mutatnak szerfeletti érdeklődést. Vicces, lehet, hogy egyik-másik még fehérembert se látott... Ami mondjuk simán elképzelhető, hiszen ez a nyomornegyed nem szerepel egyetlen turistáknak szóló könyvben sem.. sőt! Mi viszont pont ide hoztuk a nekik szánt, egyben utolsó iskolai egységcsomagjainkat melyeket rögtön átadunk a tanárnak. Közben 222 Kati ismét osztatlan sikert arat a polaroid fényképezővel. Ez oly mértékben növeli tovább az örvendezést, hogy végül az összes fotót a tanárnak adjuk. Majd ő kiosztja, kiteszi a falra, megmutogatja, vagy belátása szerint egyéb módon kezeli a helyzetet... Könnyűnek nem nevezhető búcsúzkodás után végül indulunk tovább a még meglévő adományok kiosztására. Mivel a néhányunknak még hiányzik az országba beléptető hivatalos pecsét (ami nélkül elég nehéz lenne Malit elhagyni), ezért a csapat kettéválik. A 228 és a 229 a rendőrség, míg Thomas, Büdöske, Kati és a 219 egy kórház felé veszi az irányt.

A 219 története

12:02
Már azt hittük a kórháznál vagyunk, amikor kiderült, hogy Thomas titkos akcióba lendült: lezsírozta Büdöskével, hogy vigyen el minket egy igazi mali családi sörfőzdébe. Asszem ezzel végleg visszük az „ahol a turisták biztosan nem jártak még” különdíjat. Bár valószínűleg a helybéliek se nagyon tették be ide a lábukat... Szóval a sörfőzde: egy kis poros mellékutcába érve legalább 30 méter hosszan kiterített vásznakon szárítják az árpát (vagy malátát, vagy a jóég tudja mit - a helyes megfejtéseket a galériában található kép alapján várjuk a szerkesztőségbe). Innen egy kis faajtón keresztül egy udvarba lépünk, ahol balra a család hűsöl, jobbra pedig egy kemence-féle szerkentyűben, illetve fölött négy kb 50 literes üstben fő a cucc. Kicsit felnéznek amikor megérkezünk, de különösebben nem zavartatják magukat. Thomas közben hatttalmas lelkesedéssel meséli, hogy ő minden országban elmegy egy sörfőzdébe. Tipikus német... És ha már egy sörfőzdében van az embör, akkor illik is megkóstolnia a ház büszkeségét. Osztunk-szorzunk és egyöntetűen úgy döntünk, hogy 1) felforralták a vizet, így talán nem halunk bele; 2) ha hasmenést is kapunk mind az öten, a célbaérésünket ez már nem befolyásolhatja - a repülőn meg majd valahogy megosztozunk a két fedélzeti klotyón; 3) ha ezt most nem próbáljuk ki, akkor valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, milyen a tradicionális mali házisör. Kérünk is azonnal egy-egy pohárkával, ők meg rögvest merítenek egyet az éppen forrásban lévő nedűből. Pohár helyett azonban egy tök-szerű valamilyen gyümölcsféle félgömb alakú héjában kapjuk az italt. (A lelkesedésünket némileg megtöri ugyan, hogy a szemünk sarkából láttuk miként „mossák” el a „tököt”...) Összenézünk és benyelünk egy kortyinkát. Hmm, kicsit meleg, kicsit sós, kicsit savanyú, de mégiscsak a miénk, ráadásul kevesen mondhatják el magukról, hogy egy családnál vendégségben frissen főtt mali sört fogyasztottak:-)

12:32
AIRVENT Légtechnikai Zrt.

12:33
Búcsúzkodás a serfőzőktől, majd átsétálunk a kb 100 méterre lévő kórházba. Megkeressük a főorvost és valahogy elmagyarázzuk neki, hogy hoztunk egy-két apróságot (tényleg csak apróságok, némi vitamin, higiéniai cuccok, tárolók, ilyesmik). Örömmel fogadják, majd körbevezet minket mind a két kórteremben. Közben mondja, hogy nagyon sok mindenre lenne szükségük, tudunk e segíteni. Ágyakra, felszerelésekre, orvosságokra gondolt. Hát legnagyobb sajnálatunkra ebből nem állunk túl jól, de megadjuk a gondwanás email címet, hogy írják össze azokat, amik egyszerűen beszerezhetők és valahogy el is juttathatók részükre. (Kis megjegyzés február 11-én: eddig nem érkezett email tőlük, de ha tényleg írnak, akkor azt közzé fogjuk tenni a honlapunkon). Búcsúzkodás, majd indulunk tovább a következő - eddig még nem pontosan ismert - állomásunkra.

13:40
Thomas újabb akcióval lep meg minket: hozott kb 50 focilabdát és mezt és egy tegnapi kocsmai beszélgetés során összeismerkedett egy helyi futball edzővel. Le is szervezett azon nyomban egy randit mára. Mint kiderül ide tartunk most. Úgy jó félórányi autózásután érünk a Blue House névvel jelzett sportpályához, ami nem más mint egy nagy méretű, rendesen karbantartott füves pálya. A Thomas által megismert francia csóka most nincs itt, csak a testvére. Az edzők aszondják itt három évfolyammal foglalkoznak, aztán aki elég jó, azt küldik tovább magasabb szintre. Nagy örömmel fogadják a rengeteg lasztit. Thomas konstatálja, hogy lehet nem ez a legszegényebb klub, de mégis, aki itt jó, arra igazi kitörési lehetőség vár. Így mindent összevetve német cimboránk nagyon elégedett az ajándékok kézbesítését illetően. A srácok azonnal beleugranak az új mezekbe és egy rövid edzést rögtönöznek nekünk. Hívnak, hogy játszunk velük mi is, de 1) mennünk kell; 2) nagyon égő lett volna, ahogy egy kazal 10 éves forma kölyök porig aláz minket a pályán...:-)

14:25
Visszatérünk a Salaamba, ahol egy hideg sör elfogyasztását követően úgy döntünk megérdemlünk egy csobbanást a hotel medencéjében.

A 228-as krónikája
Miközben a 219 sörrel öblítette le a nyomornegyed porát, addig a 228- 229 legénysége odaérkezik a bamakoi 2. kerületi rendőrséghez. Szerencsére idejekorán megtudtuk, hogy náluk lehet pecsétet szerezni ezért nem is aggódunk a nagy meleg és a hatalmas tömeg láttán. Azonban kicsit furcsáljuk, hogy a tömegben csak feketék vannak és egy magyarnak kinézős bamakossal sem futunk össze. Sebaj valszeg ők már régen túlvannak az efféle formalitásokon. Ellenben velünk, akik mindig a magunk útját jártuk.
Szóval belépve végre a megfelelő rendőrségi szobába három termetes (amolyan Izaurából ismert Zsanuária típusú) asszonyságot találunk, akik egy kora hajnali teljes piaci hangzavart meghazudutolva rikácsolnak és civakodnak egymással. Velük szemben egy félrebillent sapkájú csüggedt rendőr ül, aki a homlokán lecsorgó izzadtságot törölgetve, már látszik, hogy feladta a küzdtelmet, hogy szétválassza vagy kibékítse a fekete némbereket. Amikor észrevesz bennünket feláll és odajön hozzánk. (Ebből persze mit sem vesznek észre a csivitelő asszonyok akik továbbra is egymásnak esve magyaráznak valamit.) A rendőr ismét lendületbe jön és hivatalos ábrázatot erőltetve magára elkéri az útleveleinket. Jó sokáig nézegeti őket és kiváncsian megkérdezi, hogy mit szeretnénk. „Jah hogy pecsétet az útlevélbe? Azt nem itt intézik, hanem a Bevándorlási Hivatalban.” - hangzik el a válasz kérdésünkre.

12: 55
Ismét autóban, de immár irányban a a Bevándorlási Hivatal felé. A bamakoi csúcsforgalom elég érdekes dolog. Por, füst, különféle járgányok sokasága, kéregetők, erőszakosan ablakmosó fiúk, cipőpucolók áradata, pásztorok és az általuk terelt jószágok, szamarak és azok hátát ütögető hajcsárok, csirkét telefonfeltöltőkártyát kecskét napszemüveget népi csecsebecséket árulgató kufárok tömege keveredik egymással. Mindez nem könnyíti meg az előrejutásunkat.

13:23
Végre megérkezünk. Persze izzadunk továbbra is rendesen és vizért kiáltva iszkolunk árnyékosabb helyre a a Bevándorlási Hivatal kertjében. Érdekes, hogy itt szinte alig van sor. Biztosan jó helyen járunk? Nem lehet, hogy ebédszünet van? Esetleg imaidő? Egyik sem..
Jókor jöttünk, senki sem akadályozza meg, hogy megszerezzük ama büvős pecsétet, amely nélkül egyetlen jól müködő bürokrácia sem létezne. Hiszen a pecsét az Úr. Minél többet birtokol az ember, annál hivatalosabbnak tűnik. Bemasirozunk a főépületbe. Eligazítanak. Tovább át egy folyosón, be egy kapun, ott jobbra középen ül egy uniformisba öltözött hölgy, akinek a vállapja kartonpapirból van kivágva. (fekete alap fehér szinű ciráldákkal tűzdelve.)
Odaadjuk az útlevelünket, melyet átvesz és köszönés vagy egyéb hivatalos ellenőrzést mellözve kinyítja egy tetszőleges oldalon, beleír valamit, de nem pecsétel. Majd ezt megismétli az összes útlevéllel. Rákérdezünk a pecsétre. Az nem szükséges veti oda foghegyről és máris fordul a következő ügyfél felé.
Ha valakinek eddig nem érthető az afrikai bürokratikus szervezet, akkor elmondjuk: minden úgy működik ahogyan az adott pillanatban szolgálatot teljesítő egyenruhás mondja. Tehát egyszerre szabály és egyszerre kivétel minden.

13:55
Akár pecséttel, akár anélkül de elindulunk ismét vissza a már jól ismert Hotel Salamba kicsit megpihenni.

14:41
Megérkezés a hotelbe, ahol megtaláljuk 219 brigádot akik vigan hüsőlnek a medence parton.
De nekünk nincsen sok maradásunk, mert még hátravan a legvégső adomány átadása: 200 darab klasszikus magyar CD lemez, melyet a Hungaroton adott nekünk, hogy juttassuk el a bamakoi Nemzeti Könyvtárba.. Sajnos ez nem olyan egyszerű, mint ahogyan azt elképzeltük. Már hetekkel korábban próbált Szaddam és Balázske is kapcsolatot létesíteni emil vagy telefon formájában a Nemzeti Könyvtárral illetve a kultuszminiszterrel, de egyik sem sikerült. Bamakoba érkezésünk után próbáltunk Pattól (a bamakoi Idoumou személyesen) segítséget kapni, de vele se jutottunk eddig sokra. Végül mint ahogyan a mesében lenni szokott, Balázske valahahogy belebotlik egy arcba, aki a Mali Nemzetgyűlés Helyettes Elnökének a titkárának adja ki magát. Így megkérjük őt, hogy ha már tényleg ilyen fontos pozicióban van, elintézné-e nekünk a kapcsolatfelvételt a Nemzeti Könyvtár igazgatójával. „Persze!” – hangzik a megnyugtatónak kicsit sem tűnő válasz, amit egyértelműen kétkedve fogadunk. De nincs mit tenni, megpróbálunk hinni Mr. Fontosnak és bontunk pár sört a hűvös árnyékban.

15:05
Hirtelen telefoncsöngés töri meg a békés sziesztánkat.. Mr. Fontos úr telefonál. A lényege: Nemzeti Könyvtár igazgatója 20 perc múlva vár bennünket. Nagy hurrá. Ezek után már azon sem lepődünk meg, amikor kiderül: Mr.Fontos egyébként Mali Köztársasági Elnökének a veje is egy személyben (bárminemű efféle lehetőség a véletlen műve is lehetne de nekünk ez már tök mindegy).

15:57
Megérkezés a könyvtárhoz, ahol tárt karokkal fogad bennünket, az igazgató úr személyesen. A korábban említett 20 percet mi is afrikai időszámításba helyezve, nem kérünk elnézést a késésért. Igazgató szívélyesen bekísér a szobájába, ahol Szaddam szép köszöntőbe kezdve vázolja fel neki érkezésünk célját, eközben mi az asztalra helyezzük a sok-sok CD lemezt. Gyorsan barátivá alakul a hangulat és egymás után bontogatjuk a CD-ket és örvendezünk, hogy milyen szép gazdag zenével is rendelkezik kicsinyke országunk. Az igazgató elismeréssel bólint nagyjaink nevének hallatán: Bartók, Kodály, Liszt... mindenki örül. Készül pár hivatalos fotó, csak az emlékek megőrzése végett.

16:30
Kocsiba be, ablakot le, könyököt ki, egyesbe be.. irány ismételten a híres-hírhedt Hotel Salam, hogy végre megpihenjünk, hiszen az utolsó pillanatban sikerült mégis elintézni minden fontos szponzori teendőnket Maliban is. Jóleső érzéssel tölt el bennünket mindez. Mindannyian nagyon boldogok vagyunk. Így a hidegen verejtékező sörösüvegek emelgetése mellett döntünk.

17:25
Miután 219 jól kistrandolta magát fog egy taxit. Ismét alkudozás az áron, végül - ahogy már megszoktuk - ismét mi húzzuk a rövidebbet... Mai (és ezzel úgy néz ki ezzel bamakói) utolsó állomásunk: a Grand Marché. Keresztülszeljük ismét a szmogos dzsindzsát, majd egy zsúfolt sarkon kilök minket a taxisunk: ez itt az. Hömpölygő tömeg, ruha, zöldség, gyümölcs, cigi, nyüzsi, kiabálás, dudálás, hangzavar. Egy perc alatt beleszédülünk a nagy afrikai életbe... Zsuzsa valami szép anyagot akar venni, Annamari valami kis ékszert, Kati inget, Zoltánke pedig csak ténfereg jobbra-balra. Végül beszerzőkörutunk negyedsiker: Zsuzsa talált anyagot, a többi jány nem járt szerencsével, ezzel szemben Zoltánke megalkudott egy csodás hosszú fekete afrikai ruhára.

18:32
Elkezdett sötétedni, így jobbnak láttuk keríteni egy taxit és visszatérni a hotelbe. Úgy látszik a visszaút lényegesen rövidebb volt, mert az árfolyam harmada volt az ideútnak... Összevakarjuk a cuccainkat Pörnyeszi Gáborék szobájából és leköltözünk a hallba. Nem kell sokáig várnunk itt, elvégre elég, ha éjjel egykor elindulunk a 03:35-kor induló repülőgépünkhöz...

21:18
Megjelenik a recepció vezetője, ő is ott volt január 31-én szombaton volt a sátorverésünkkor. Akkor nagyon nem örült nekünk, de időközben egész jó kis barátra tett szert Balázske személyében, akinek személyesen szerette volna kifejezni a szálló vezetősége nevében a pár nappal korábban történt incidens miatt a hotel bocsánatkérését. Elmondja, hogy mennyire rösteli a szálló, hogy ilyen helyzetbe jutottunk és kéri, hogy higyjük el neki, hogy erről ők nem tehetnek. Náluk elsők a vendégek. Akik nélkül az ő munkájuk értelmetlen volna, hiszen ha nincsen vendég akkor bezárhatják a hotelt és munkanélkülivé válnának. Barátságunk jeléül Annamari megmaradt dugipáleszével kínáljuk, de udvariasan elutasítja azt.

22:23
Az asztalunknál már minden létező pozitúrában megbeszéltük már az elmúlt 17 nap összes kalandját... Elkezdenek az emberek kihullni. (ki a fáradtság, ki a pálinka miatt.) Ginó rágyújt az utolsó kubai szivarjára és elégedetten pöfékelget Szaddammal. Györgyi kiszúrja, hogy a konferenciaterem ajtaja nyitva és a szőnyeg is elég kényelmesnek tűnik. Szép lassan a félálomban kóválygó sporttársak 4/5-e itt hajtja instant nyugovóra fejét...